Dombrád a régi Rétközben

Kiss Lajos A Régi Rétköz (1922) c.könyve és Horváth József jegyzetei alapján. 

Szabolcs vármegyének, benne Dombrád településének sokszor kellett megküzdenie az életben maradásért.

Mezőgazdaság

 1772-ben Dombrád nagy része posványos, ingoványos terület volt és csak 100 hold szárazfölddel rendelkezett . Csak annyi búza termett , hogyha egyszerre megsütötték volna, egy embernek egy kenyér jutott volna. Az öregek azt mondták, hogy Kanyárra mentek szalmáért, ha disznót akartak perzselni. Faekével szántottak,a terményt fakószekéren szállították, amit helyben a molnár csinált.



Tengeri kenyeret ettek, de az is kevés termett, az is Tésenszegen és Vala pérszegen. 1773-ban a pap kenyeret kapott keresztelésért. Az oskolába menő gyerekek kezébe hetekig nem adhattak egy darab kenyeret. Sokszor lakodalomban is kevés volt a kenyér, csíkos káposztát aszalvánnyal ették.
A kenyérmagvaknak olyan szűkében voltak, hogy a legöregebb dombrádi gazdák még emlékeznek rá, hogy a víz szabályozás előtt a munkába menők dugva vitték magukkal a kenyeret, mert féltek, hogy az utcára csődült éhezők elveszik tőlük.
Gyékénytövét és nádcsirát is ettek az emberek soványak és elgyengültek voltak, sokan farkas sötétbe (hemeralopia) estek. A koplaló emberek szürkületkor nem láttak , a gyerekek vezetgették őket.
Az összeírások tanúsítják, hogy 1720-ban Dombrádon szárazmalom volt. 1772-ben Onteleken volt, Dombrádon nem. Később a múlt század derekán Dombrádon nyolc szárazmalom dolgozott.

A Ricskekertnél lévő Malomér-dűlő és Malomhomoka elnevezések is igazolják és megerősítik, hogy két vízi malom volt a településen . Volt egy szélmalma is Dombrádnak Bukócon ( mai Erzsébet utca) ami 1890-ben szűnt meg s ez a Balla Lajos és Társa féle gőzmalom helyén állt .1930-ban két gőzmalma van a községnek.

A község kevés földje tehát nem tudta eltartani a lakókat.

A református egyház jegyzőkönyvében szerepel : "A lakósok közül sokan ,jól lehet igavonó marháik is vannak, más határon szántogatnak "

 A jobb módú gazdáknak 10-15 -nek csónakjuk volt .Helyben csinálták az uraság adta tölgyfából. Némelyik akkora volt, hogy egy erős ember átvitte egyik helyről a másikra. A rendes csónak négyemberes, de volt tizenkétemberes is. Ezen hozták Kékről a 24 köböl vermes gabonát. Dinnyésen és Pepőcsén dinnyét vetettek, sütnivaló tök a szigeteken termett. Burgonyát 1788-ban termeltek először. 1796-ban említik először a dohányt. Kezdetben a határ nyugati és északi részén 8 tanyán termelnek dohányt. A gulyafekvő helyeken a veres és fokhagymát. Ezt köbölszámra vitték eladni Miskolcra,Tokajba. Árvíz idején 1 hét is eltelt mire eljutottak Tokajba. Először Kisvárdába kellett menni, majd onnan Anarcs, Tass, Bogdány, Kemecse, Kótaj és Királytelken át érték el Tokajt. Az 1772-ei invesztigáció gyékényét és nádját említi a haszonvételek között. A határ nagy része csak cseret volt, vagyis évtizedeken át nem vágott vizes,mocsaras,nádas,gyékényes. Csereteshátfeneke név a hát két oldalán oldalán fekvő mélyedés,nádas területéről kapta nevét. Kórógyrét 200 holdas nádas volt. Bélyerét 30 hold jó jó kákás terület. A legjobb és legerősebb nád a Szakácstó körül termett, meg Vereshegytavában. Nádas rész volt a Kelyvás, Danócosfenek, Vadkanos, Nyárjas, Nétólafeneke,Bubortó, Borgászkakörnyéke, Ebesláp. Egy telkes jobbágy 1000,egy zsellér 500 kéve nádat vághatott. Ha a jég elverte a "termést" akkor csak fűtenivaló nádat vághattak. A földesúr emberei szabadon vághattak és szállíthattak nádat. Háztetőfedésre sást használtak az emberek, nádat csak 1790 óta !

Azelőtt csak a jómódú házakon volt nádtető. Dombrádon kerítésnek ritkán használtak nádat. Inkább használták tüzelésre, mivel szalma nem, vagy igen kevés volt. Minden tavasszal leégették a nádat a rétségben, a legszebbeket is.

A régi lakosság termeszette a búza egy ma már kivesző fajtáját , a vótért. Tótrozsa-helye a rozs, Hagymáskert a hagyma, Dinnyés-dülő, Alsódinnyés a dinnye termett.Egy 1858.évi becslés az onteleki részeken tengeri-kertekről beszél. A dombrádi lelkész 1787-ből való díj levele szerint a predikator " Tengeri földgyét tartozik a Nemes Ekklesia bé kapáltatni ".

Halászat

Az 1772-es vizsgálat nem említi Dombrád halászatát, pedig a határban nagy területű halastavak voltak. Tavasszal és ősszel áradáskor csónakon közlekedtek a határban és ilyenkor a dombrádi kertek alól Patakig lehetett csónakázni. Sok helyen csak gázlókon lehetett közlekedni. A kisebb folyókat , ereket lészával elrekesztették , a kapuhoz vétert tettek és abba ment a hal. A lápokra csináltak kerek kunyhókat és abban háltak. Reggeli és esteli hajnalon fogták a halat. A halászok kint háltak a kunyhóban, némelyik ott is halt meg. Legtöbbször csukát fogtak, meg potykát, dévért, kérészt, keszeget, süllőt, sügért, és tatot amit cigány-pontynak is mondtak. Harcsát, kecsegét ritkábban , inkább árvíz idején.Hetenként kétszer vacsorahalat kaptak a halászok. Télen gyalmoltak, amit Demecserben és Kéken tanultak meg. 1842-43 telén karácsony estéjén a 600 holdas Borgászkatóból gyalommal 24 szánka halat fogtak ki, 3-4 csata halász is gyalmolt benne . Azóta sem történt hasonló gazdag fogás.

Csíkászat Télen a lápokon üzték , a lápkútakba helyezték el a rakottyákból fonott csikkasokat. A kifogott csikot a magaslatokon ásott , másfél méter mély csikverembe öntötték. Ungvárra vitték a sok csikot eladni.

Mint látható, a határ nagy részén víz állott, legtöbb helyen csak nád és széna termett. A Karkhalom nevű határrészt még  múlt század közepén is olyan embermagasságú víz borította, mely emberáldozatot is követelt.Az 1830-1866.évi egyházi anyakönyv 467.lapján  az olvasható, hogy " 1854.24.July. Öreg Ágoston György Dombrádi lakos , életének 71-dik, Házasságának 46-dik esztendejében Karkhalom nevű tóba belehalván , minekutána a víz felvetette , meg találván , haza hozatott és el temettetett Predikátzióval ".

Fényes Elek 1847-ben írt földrajzi könyvében ugy ir, hogy 1796-ban sok teknősbékája volt a településnek."Dombrád körül a mocsarak teknősbékával kedveskednek "

Állattartás

Méhet tartani jó hely volt Dombrád határa, a rétségben odvas fákban sok szelíd méh volt. 1772-ben a helységnek legelőmezeje vagyon és vannak kaszálói, hol marhának jó széna terem.
Az öregek Délehomokát jószág-legelő helynek mondták. Legjobb kaszáló volt a Dakosdülő, Fűzéreshomoka és Kelyvás. A jószágtartás igen fontos volt, mert pénzhez akkor jutottak a gazdák, ha jószágot adtak el. Leginkább szarvasmarhát tartottak s azzal is szántottak. Régi dombrádi szólás szerint " könnyű a lónak ott, ahol ökör báttya van. ". Lovat csak fuvarosok tartottak. Az öregek közlése szerint egy gazdának 6 ökre, 2-3 lova , 200 db. sertése volt. Juhot a métely miatt keveset tartottak.

Kora tavasszal , Szent György nap előtt hajtották fel a jószágot az úszókon a szigetekre, lápokra. A lápokra vezető út 2 méter széles volt. Árvízkor száraz égerfából való lábón vagy tutajon vitték fel. A jószág részére akol állott Apátolán, Darócolán, Jószágkiálló, delelő volt Délehomoka, Hagymáskert, Hosszúszegerepartja,Málesziget, Emberszállásán pedig pásztorkunyhók és ólak voltak .

A rétségben egyedül Josolán volt kútban jó ivóvíz. Dombrádvermén ásott kút vize is iható. A cseretben is akadt iható tiszta víz, amit ruhán keresztül ittak. Az állatok az év java részét kint a szabadban töltötték. A szarvasmarhákat lápon tartották. A Dédeliláp olyan nagy volt, hogy 20 ökör egy hónapig legelt rajta. Az Ebesláp 430 hold területén 1000 db. jószág májustól június közepéig legelt. A Nagyláp több százholdas volt, veszedelmes lápkútakkal. Hogy a jószág bele ne essék , náddal vették körül a lápkútakat. Így is történt kár. A 100 holdas Tölgyes-lápot a jószág járta.Minden lápon más fű nőtt. Ha sok föld volt rajta,jobb fű termett. Amikor az egy, sőt 2 m. vastag nagyláphoz,- melyen 300-400 darabból álló gulya elfért- odaért az úszókon , 20-25 csomókba felment a jószág, a lápszélére állott 20-30 ember és az ökrök szarvát megfogva húzták annyira, hogy lenyomták a lápszélét úgy, hogy a jószág állát rátette. Így az erősebbek felkapaszkodtak rá. Amelyik nem vigyázott, a többi letaposta. Az állatok súlya alatt a lápszéle annyira lehajlott, hogy gyengébbek is felmehettek rá. Úgy mondták : a jószágot belábbasztották.

A lápon tavasszal a háromélű sást, rókafüvet, fodorsást és héjafüvet ette a jószág. A lápon rakottyából kunyhó volt a szúnyogok ellen, abban aludt a pásztor és a szénát vágó kaszás. A jószág úgy hozta magával a szúnyogot mint a raj.Trágyával füstöltek , mert annak füstje leszállott

Legnagyobb ellensége volt az állatoknak a farkas, az Apátolában tanyázott.Januárban, párzás idején , olyan veszett volt, hogy ki se tért az ember elől. Lovat csak a jómódú gazdák tartottak és a fuvarosok. Füredőhomok laposán Krucsay László földesúrnak ménese volt. A ménest a legelőre hajtották. A gazdák csak parádéra fogták be lovaikat és csak akkor , ha jó út volt. Nemcsak az árvíz, de a szárazság is sok bajt okozott. Előbb II. Rákóczy György fejedelemsége idején, másod ízben 1794-ben volt nagy szárazság. Harsányi József 82 éves lakos beszélte, hogy 1875-ben május 15.és 18-án olyan irtózatos erejű vihar dühöngött, mely a kint levő ménesben igen nagy pusztítást okozott. Két nap alatt 93 ló hullott el. A szélvihar ereje elől a legelő menti vizekbe menekültek a lovak s ott fulladtak meg. A dögök húsát a disznókkal etették meg. A fuvaros gazdák között akadt olyan is , akinek 10-12 fogatja volt és fuvaroslegényeket tartott.Hogy mennyire járhatatlanok voltak az utak, az öregek elbeszélése szerint az 1854-ben elhalt Tutor János halászt kunyhója előtt akkor találták meg, mikor tetemét a vadmadarak már kikezdték.

Disznót, sokat tartottak. A református lelkészi díjlevél szerint minden első gazda egy első sódart tartozik adni. Darvashomokán és a kiálló gerendeken, magaslatokon nyáron disznóólak állottak. 1850 előtt magas, veres disznókat tartottak, felálló fülűt, mint a vaddisznóé, tótdisznónak mondták. Az uradalmak hozták a szalontait s lettek barnák és szőkék. A disznó nyakába kolomp pergett , hogy őrizője hallja merre jár a falka. A disznók ették a gyékényalakú,lapos levelű bakszakál gyökerét és a mogyoró elecsett. Gyenge télen egész idő alatt kint volt a disznó, az esős idő miatt elromlott krumplit ette.

Még volt erdő helyben, ott makkoltatták a disznót,de elhajtották a Leányváriszögbe és az ung megyei rahoncai erdőkbe is. A földesúr disznait a nagyhalászi erdőbe hajtották. Szent Mihálykor ( szept.29) ment ki a disznó makkmorzsára, januárban jött vissza. Ekkor már meg kellett ölni, mert mást nem evett. A makkor hízott disznó nem volt túl kövér, de igen zsírós. A felkötött szalonna alá edényt kellett tenni, mert csepegett.

Dombrádon 1840-ig az utcavégén kapuk voltak. A jószágot fejés után az utcára hajtották.Az akol is arccal volt az utcára. A tehenek trágyája elporlott az utcán. A téli trágyát a házi kertekben szórták szét, hol sok és nagy tök termett.

Erdészet

Dombrád határában régen szép erdők voltak. Az 1772-es összeírás szerint " Tüzelőfája és épületre vagyon ; tölgy, éger, szil, nyár, gyertyánfából áll. Egy nap egy szekérrel hozhat. Vesszője is van bőségesen. " A tagositási iratokból tudjuk, hogy 1720-ban 22,5 köblös volt az irtás. 1769-ben pedig Nagycsere és Kaszaláz erdőket irtják. A lakosok azért irtották az erdőket, hogy szántóföldhöz jussanak. A református lelkész bérébe minden első gazda egy szekér fát adott.

Vályi András 1796-ban írt földrajzi tanulmányában az alábbiakat írta.  " Dombrád határbéli fölgye  két nyomásbéli , melly mindenféle főzeléket is jót terem, réttye hasznos,piatzosásai Kis-Várdán mintegy két órányira, Bátorba pedig hét órányira, itatója alkalmatos, fája mint a két féle, legelője Tárkányban , só fuhározással is kereshetnek, méhei, dohánya, és sok tekenős békái vannak, fogyatkozása, hogy a víz gyakorta elönti vidékjét" .
Az egyházjegyzőkönyve szerint 1834.évi bejegyzése így szól : "

A szekérszámra való fizetés az erdők elpusztulása miatt ölfára változtatik . " A 300 szekér fa helyett mostanában csak fűzfa gallyakból állott. Elhatározta az eklézsia azt is, hogy a Valapérszegi erdejét jövő tavasszal kivágatja ölfálnak, mert igen pusztítják. Gyalai pedig adódjanak el. A valapéri erdő kiirtatván, kaszálónak használtatik. A kivágott fákat Székelybe,Tétre és Ibronyba szállították a pálinkafőző masinához.

1859.június 21-ei bejegyzés szerint " Míg a határban erdők voltak, az uraság engedelméből esett, szárazfákat, szilfát, nyárfát és fűzfát vágtak maguk szükségére, valamint száraz tölgyfákat is ha ilyenek akadtak, de a nyers tölgyfavágástól általában el voltak tiltva. Tüzelőfát csak téli időben lehetett hordani, mert nyáron a füvet legázolták.

Herceg Esterházy Pál emberei 1 forintot fizettek az elvitt fáért, vagy favágással egyenlítették ki tartozásukat. Az erdőt kerülővel őriztették, kinek szálával kellett elszámolni. A kerülő azonban összejátszott a lakosokkal, meg is mondta és meg is mutatta , hogy a fának a lombját , a tetejét vigyék. Ha a földesúr észrevette a hiányt, a kerülő azzal védekezett , hogy " villám-ütötte ". Az öregek meghatározása szerint 1860-ig volt erdő. Az akácfát 1820-ban a Márton családnak egykori tagja hozta székelyből Elek Salamon földesúrtól, akit meg Dögéből szerezte. A lakosok ellopdosták a csemetéket és úgy terjedt el a bel-és külterületen.

1772-ben " a helység mellett folyt a Tisza a lakosok fizetésért szálra járnak és száljokon kereskednek ".

A rétségben található : gém, melyből sok volt, kócsag, , a bibiből rengeteg, a gödény gulyában volt, vagyis falkában. Sok a vadliba, vadkacsa, szárcsa, vízityúk, daru, vízibika, csórnia, halfakas.

A határ vadállatai: farkas annyi, hogy vadászták, róka, vidra, borz, nyúl töméntelen. Tiszántúlról jött szarvas, vaddisznó és a hegyvidékről.

Az 1794.évi "rettenetes" szárazság idején gondoltak először a dombrádiak a vízszabályozásra. A század elején , a század első éveiben a község kezdeményezéséből és erejéből megindult első szabályozási munkálatok nem is álltak sokból, csupán az ereket tömték be, mivel azonban nem sokat segítettek, másképp próbálkoztak. Felépítették az un. Kistöltést, még pedig a természetes kiemelkedések felhasználásával.
A Kistöltés azonban korántsem jelentette a teljes biztonságot, minthogy egy-kettőre " meghágta " a víz. A Kistöltés használhatatlansága miatt a 30-as években új tölttés  építéséhez kezdtek . Ez a töltés- melynek maradványai ma is jól láthatóak -  a kanyári határtól kiindulva az Alvégen, Füredőhomokán , Ravaszlyukon és Nagyszénajton keresztül Bárányházáig ment.
De ez a töltés sem felelt meg, ezért a megye is bekapcsolódott a munkálatokba. Tuzsértől Veresmartig megépítette a védtöltést, amely három helyen is gyengének bizonyult és  a tuzséri , komorói, veresmarti csapónál meghágta a víz s elöntötte a Dombrádi határt is.
Az igazi eredményeket hozó szabályozási munkák gr.Széchényi István tervei alapján 1849-ben kezdődtek meg. Az 1848-49. esztendők eseményei megakasztották a munkákat , de 1854-re mégis elkészült.
 A vizek levezetése után Dombrád nagyot fejlődött , 1860-ban fogtak szőlőskertet és 1861-ben telepítették be. 1905.december 21-én indult el a helyi kisvasút. 1889-ben egyesül Öntelekkel és területe ekkor 10 772 hold, melyből a községé 200 hold.

1870-től dohányt nagyban termelnek, továbbá kukoricát, cukorrépát, vereshagymát , sárga és görögdinnyét, babot, repcét, fejes káposztát. 1920-ban 785 házában 5297 lakosa élt.