Balla Gedeon : A Dombrádi füzes
A mi füzesünk, vagy erdőnk, a FIZES az a tíz-tizenkét kilométer hosszúságú erdősáv, a Tisza és gátja között, amelyik a Szőszög dűlővel kezdődik, és a Csibarévnél végződik. Ez már tulajdonképen nem is dombrádi határ, de mégis dombrádiaké, tehát a mi fizesünk. A kezdőpontnál a folyó és a töltés össze ér, néhány kilométerrel lejjebb, az Orszószegnél, a folyó mellett húzódik a töltés. Itt a füzes tulajdonképen meg is szakad vagy száz méter hosszúságban. A második szakasz, amelyik ettől az érintkezési ponttól a már ugyancsak említett Cibarévig tart. Tehát tulajdonképen két egymástól külön egység. A felső szakasz legszélesebb része majdnem 1 kilométer. Fele szélességében erdő, másik fele pedig gyümölcsös. Az alsó szakasz valamivel keskenyebb, legszélesebb részén azonban az is eléri a félkilométert, Területe hozzávetőlegesen 400 hold, ha hozzá vesszük a Pallószeget , és a Halászerdőt is. Ebből erdő 300 hold, s a többi gyümölcsös, szántó, legelő és lapály. Ha a dombrádiakat kérdezi az ember, akkor olyan nagy ez az erdő, hogy tán ezer holdnál is több. Egyébként valóban az alakja is olyan a füzes területének, hogy ennél a telekkönyvi területnél csakugyan sokkal többnek, nagyobbnak látszik. Sokrétű, sokszínű, változatos táj, erdőkkel, időszakos tavakkal, morotvákkal, gidres-gödrös vályogvető és legelő területekkel tarkítva. És ez a látszat valóban naggyá teszi ezt a kis külön világot.
Tavasz a füzesen, fafeldolgozás otthon
A levegő enyhülésével megindul a rügyfakadás. Ez itt persze korábban megkezdődik, mint a hegyi erdők bükköseiben, vagy akár az alföldi erdők akácosaiban, tölgyeseiben. A dombrádihoz nem is olyan messze fekvő zempléni hegyekben még hó fedi a földet, amikor a füzesben már a füzek barkájának zsengéje sárgászöldre festi a tájat. A dombrádi ember azonban ebben a városi embernek olyan kimondhatatlanul szép és szívderítő látványban nem nagyon tud gyönyörködni. Egyrészt azért, mert megszokta a fűzfát ősidők óta. Így az már neki semmi újat, semmi meglepőt nem jelent. Másrészt meg azért, mert a füzes útjai és általában az egész talaj ilyenkor járhatatlanul sárosak, úgy tapad a lábbelihez, hogy késsel is alig lehet levakarni róla. Egyszerű cipőtisztító szerszámokkal meg sem kell próbálni, ugyanis felesleges igyekezet. Az olvadás után levonuló tavaszi áradás elönti az egész árteret és csak kis szigetecskék emelkednek ki a zavaros, sárga színű iszapos vízből, ami azután, ha ez ár elvonult, megszárad és akkor egyéb sem látszik az erdő talajából,csak a szürkére száradt iszappal vastagon fedett avar. Az aljnövényzet nehezen indul emiatt sarjadásnak. Ez az aljnövényzet ugyan nyárra dús, haragoszöld szőnyeggé válik, sokkal dúsabbá, mint más erdők aljnövényzete. De tavasszal nem indul meg a zöldülés mégsem olyan gyorsan, mint a fák kizöldülése. Talán azért nincsenek a füzesben az erdők édes hírnökei, hóvirág, ibolya, gyöngyvirág. Én legalábbis nagyon keveset láttam.
Amikor a mező még télies, kopasz-barnák a dűlők mentén állongáló akácok, olyan szívderítő színfolt a sárgás ,ezüstös zöldben felhőző füzes.A borházáé után hamarosan kizöldülnek a füzek,nyárfák és a gyantás,ragadós, kövér rügyeknek olyan nagyszerű illatuk van.
De nemcsak a füzes illatos és színes tavasszal, hanem a falu is. Az udvarok megteltek a füzesről télen kitermelt, kivágott fával, friss sárgás-fehér színű, barnás zöldes kérgű törzsfák, ölbe hasított ölfacsomók, és sárgászöld gallykazlak tarkítják az udvarokat. Alig volt udvar a faluban régebben ahol ne lett volna tavasszal, tél végén ez a megszokott látvány. Tavaszi otthoni favágás idején élvezet volt végig menni a falun.Egyrészt rendkívül kellemes színbenyomást kapott ez ember az udvarok látványától. Olyan szívderítő üde színekkel telt meg minden udvar. A sok sárga, fehéres sárga, mohazöld színek. A farakások színei. És azok a kellemes illatok. Még akkor is, amikor már csomóba, kúpba volt rakva a felvágott tüzelő és száradásra várt a tartalék ölfa. A rövid darabokba vágott, aprított tűzifa csomója volt a k u f f a . Így mondták, s így mondják Dombrádon ma is. Tulajdonképpen kúpfa, azaz kúp alakú csomóba rakott fa. De hát én sohasem hallott ezt másként, csak kuffának mondani.
Más illata van a fűzfa gallyának, a levágott gallyfának, és megint más a nyárfa gallyának. Más illata van a keményfának, amik a füzesben találhatók.
Ha már a fákhoz értünk, akkor fel sorolnám azokat a fa fajtákat, amikből a dombrádi füzes faállománya össze tevődött. Zömében úgynevezett puhafa volt. Elsősorban f'üz, amit Dombrádon általánosan fícfának mondanak még ma is. Ennek két fafaj táj a, a veresfícfa és fehér ficfa ismeretes.Terem egy harmadik fajtája a
rekettye. Amit azonban nálunk rekettyének soha sem hallottam senkitől. Egyszerűen csak besorolták a fehérfüz vesszejéhez. Így hagytam szándékosan nem harmadik fajtának. Bár végeredményben külön fajta mégis. A füzek között a veresficfa volt az értékesebb. Annak a fája szívósabb, értékesebb. A vesszeje is hajlékonyabb, és szíjas. Szerszám félék készítésére általában ezt használták. Otthon kapanyelet csak veresficfából készítettek. Csak újabban a mezőgazdasági boltok készletében látok másfajta kapanyelet is. A füz másik fajtája a fehérfüz. Ez jóval parásabb a veresnél, és a színe is más. Még a kérge lábon is könnyen megkülönböztethető. Akkor látszik csak igazán a különbség, amikor vágás után jól létható a kéreg alatti bele. A vesszőjének pedig feltűnően elütő a héja. A veresfícfa héja egészen barnás vörös. A nyárfának még több fajtája honos és ismeretes. Az ezüstös levelű rezgőnyárfa, a fekete nyár, újabban nagyon sok a kanadai nyár. Meg kell még említenem a macska"körmös" nyárt is, Ennek törzse elüt a másfajta nyárfáktól. Ugyanis törzsén görcsös felületű dudorok voltak. Néha akkorák, mint egy-egy jó nagy házikenyér. Ez a fa mindig is értékes bútorfa volt. Felfűrészelt deszkáiban valóban a tűhegyes macskakörmökre emlékeztető görcsök voltak, melyek a fűrészelés, de főleg a fényezés után csillogni látszottak az anyagban.
A dombrádi füzesben különösen sok ilyen macskakörmös nyár volt valamikor. Pallószegben, és a volt Bodor féle legelő szélén. Hatalmasra nőttek ezek a fák. Talán az egész füzesben a legnagyobbra. Messziről fel lehetett ismerni őket. Magasan váltak ki az erdő átlag magasságából és 5-6 kilométerre is ellátszottak. A felszabadulás után kezdték kitermelni ezeket a hatalmas faóriásokat. Körülbelül 25-30 darabot. Egy-egy fának a kitermelése egy hétig is eltartott. Legalább egynek a törzséből egy metszetet érdemes lett volna megőrizni, mint természettudományi szempontból értékes emléket. Igazi ritkaságszámba menő példányok voltak ezek az elöregedett fák. A fa tövénél, a földön állva 3 ember tudta csak kitárt karokkal a törzset átérni. A sok egybenőtt göcsörtös dudortól úgy néztek ki, mint valami gigantikus szőlőfürt. A nagy fáradsággal kiásott fákat 3-4 méteres szakaszokra vágták el, s nem kellett félteni, hogy elviszik, ellopják a fát. Pedig évekig ott maradtak azután, mert az elszállításuk is legalább olyan problematikus volt, mint kitermelésük. Hiszen ezeket nem lehetett tövüknél vágni, mint más fát, hanem ki kellett őket ásni.
S akkora gödrök maradtak a helyükön, mint egy nagyobb bombatölcsér. A füzesnek a faluhoz közelebb eső részeiben általában puha fajták voltak zömében. Keményfát inkább a messzebb fekvő részeken lehetett találni. A puha és kemény fajták között átmenetet képezett az éger és a juhar. Ez a két fafajta ugyancsak elég szép számban található. Különösen régebben. A keményfák közül leggyakoribb a szil és a kőris.Tölgy már sokkal kevesebb. Gyertyán, akác és gyűrűfa. Bár ez utóbbi inkább cserje, de azért néha vastagabbra is megnő, mint a cserjék. Hiányzik a füzesből teljesen a bükk, és a vadgyümölcsfák. A hegyi, sőt síkvidéki erdőségekben olyan gyakori vadkörte, vadalma és vadcseresznye. Még a gyümölcsöt termő bokrok, a kökény, som, stb. sem található az egész hosszú erdős, kertes területen.
Tavasszal aztán nőni kezdett a fízes aljnövényzete is. Leginkább szeder képezte ezt az aljnövényzetet. Májusra már akkorára nőtt, hogy alig lehetett járni, az érdesszáru dzsungelben. Hamar vége van a fizesben a tavasznak. A nedves talajon olyan erőteljesen növekszik a. egyébként is gyorsan fejlődő lombozat, hogy májusra egészen nyárias lesz a kép.A tavaszi áradások nagy faágakat, csobakokat, s nem ritkán egész fákat hoztak magukkal. Ezek az áradó nagy vízben sodródó fák az apadással az alacsonyabb vízszinttel megakadtak a lapályok puha, fövenyes talajában, vagy a part menti vesszőbokrokban. Ezeket aztán szemfüles szedegetek ás halászok egykettőre kiemelték az iszapsírból, és a lapályokon takaros csomókba rakták. Az ügyesebbek néha egész szekérrakományra valót tudtak összegyűjteni. Volt olyan is, aki néhány nap alatt egész évre elegendő tüzelőjét szedegette így össze, mikor megszáradtak a csomók, hazaszállítottak.
A Balatonban, Aszalóskán ,Tiszaújsoron ,Bibón, Bugacon inkább ilyen úsztatott fából rakták a kuffákat. ezekben az utcákban az is szokás volt, hogy a kuff oldalára polcokat erősítettek, s ezekre cserepes virágokat raktak. Vonzó, nagyon barátságos képet mutattak ezek a szőlőlugasos porták, tisztára sepert udvaraikkal, hófehér meszelt házfalaikkal. A kitermelt fának minden porcikáját takarékos beosztással és elosztással osztályozták. A törzsfát kútágosnak, gerendának, szarufának, vagy fűrészelni hagyták, a többit vágott fának, tűzrevalónak összerakták. Majd a gally következett. Ebből is sokat lehetett még kiválogatni. A villa, vagy más szerszámnyélnek valót, a szőlőkarónak valót és a sövénynek valót is kiadta. A maradékot összevágták a tűzre. Már a gally vágáskor a tőke mellé kis cölöpöket vertek, ide rakták a kötözésre való vesszőt, mikor gyűlt belőle egy vékára való, összekötötték. Ezekből a kévékből nagyon takaros csomókat lehetett rakni. Úgy rakták, hogy a portának a házzal szembeni oldalán, a szomszéd ház hátsó fala mellett sorakozott a kuffa. A kuffa volt az uccához közelebbi részen, utána a gallycsomó.Mikor ez is kész volt, a haszonfának kiválogatott testfákat rakták egymásra. A rövidebb darabokat keresztbe rakták, a hosszukat azokra fektettek. Erre a lányos házaknál virágokat raktak. Ezenkívül nyáron ülő, pihenő hely volt vasárnap délutáni beszélgetések alkalmával, ha nem vittek a kapuba széket. A sövényt a nyers gallyból azonnal el kellett készíteni, mert ha megszáradt nem hajlott, és kárba veszett az igyekezet. Régen fűzgallyból fonták az aszalót is, gyümölcs, főleg szilva aszaláshoz.
A tavasz mindenütt az ültetés, telepítés időszaka.A fizesben azonban sok munkát nem adott. A ficfát szokták ugyan néha karózással, dugványozással is telepíteni, de csak ott, ahol még addig nem volt fa. Könnyen ereszt gyökeret. Ennél azonban gyakoribb volt az a mód, hogy a kivágott fának a gyökerét, csobakját nem szedték ki, ami aztán tavasszal ás nyáron hajtást eresztett. Jól meg is nőttek még abban az évben rendszerint a hajtások. A következő télen megirtották, az erőteljesebb hajtásokat meghagyták,s a többit levágták. Igy néhány év múlva nagy fák lettek, s lehetett vesszőt vágni az így képződött bokorból.
Nyár a fizesben
Ahogyan korábban tavaszodik a fizes, éppen úgy hamarabb köszönt be a nyár is. Erdei munka nyáron a fizesben nincs semmilyen. Nem kell telepíteni, s így hát nem szükséges kapálni sem nyáron a csemetéket. Csak kaszálni kell, a szénának valót, és ez akad is bőven. Különösen a töltés oldalak, és a bányák, a gyümölcsösök alja. A legelőkön volt élet, s természetesen a lapályokon, ahol mozgalmas strandélet volt. Ha a tavaszi áradások után maradt kinn az árterek mélyedéseiben, a két Gödényben, a Kis-Tiszában elegendő víz, akkor ezek tavakká változtak. A vízi világ minden szépsége megtalálható volt bennük. Sok volt bennük a hal, a vízimadarak sokasága, és a varázslatos növényvilág. Még a "bányák" és árkok is ilyenekké válnak egy-egy vizesebb időszakban. Visszaemlékszem sok olyan nyárra, amikor a barkaszegi gyümölcsösök végében levő kis árokrendszerben nemcsak sok halat, de még rákot is fogtunk. Szép szigetté vált ilyenkor a Tisza által körülvett Pallószeg. Egy erdővel tarkított gyümölcsöskert, vagy gyümölcsöskertekkel tarkított erdő ez. Szabálytalanul váltogatják ott egymást a keskeny erdők, és ugyanolyan keskeny szilvások. Néha nem is sorban ültetve még a gyümölcsfák sem, hanem egyszerűen meghagyva úgy, ahogy kikelt a magjáról, vagy kihajtott gyökérről. S az erdő is tarkába fafajtákban is, mint a fízes többi része. Itt volt a legtöbb tölgy valamikor! Százesztendős mohos szilvafák, össze-vissza töredezve, ahogy a nagy termések idején súlyuk alatt az ágak lehasadoztak. Egy-egy ilyen öreg de ki tudja hány mázsa, vagy tonna gyümölcsöt adott le életében? A húsz-huszonöt méter magas fűz ás nyárfák, tölgy, szil, kőris, juharfák a Tisza szakadékos, meredek partján : magas partról vízbe dőlt égnek álló gyökereikkel kivételes látványt nyújtanak.
Mikor érni kezd a szilva, megtelnek a szilvások hordókkal, amikbe a cefrét gyűjtik. Régen az volt a szokás, hogy vasárnap reggeleken végezték ezt a munkát. Ilyenkor volt erre leginkább ráérő idő, s ráérő ember. Ilyenkor szekérre ült a ház apraja-nagyja. Csak a gazdasszony maradt otthon ebédet főzni. Kosarakkal, fatálakkal felszerelve gyűjtötték össze a lehullott szilvát, körtét, almát.
Meg is rázták jól a fát, hogy ami le akar hullani, az essen le, mert jövő vasárnapig nem lesz alkalom a szedésre. A szedés végeztével aztán újra szekérre ültek, de még nem haza indultak, hanem ki a Tiszára a lovat fürdetni,meg egy kicsit megmártózni a Tisza vizében. Ha ismerős volt a kocsis a lapályon, akkor fordult egyet a lovaknak heréig érő vízben. Bizony vigyázni kellett, mert ha véletlenül valami lágy helyen a szekér alatt süppedni kezdett a talaj, akkor kellemetlenséggel járó kalanddá vált a jó vasárnapi fürdőzés. Fürdés után visszamentek a gyümölcsösbe, felrakni a szekérre a kosarakat, a megtelt hordókat. Bizony jócskán dél volt már mire hazaértek a megszedett szilvával, körtével.
Pallószegben, különösen a cigándiak helyben meg is aszalták a szilvát. Másfél méter hosszú, 70-80 centi széles, ugyanolyan mély, szabályos falu gödröt ástak, ebbe fűzfa vesszőből megfonták az aszalót. Alul, ahol a tűz járta az aszalót, ott megtapasztották vékonyan. S már lehetett is használni. Az öregek szerint az volt az igazi jó aszalt szilva.
Vadon termő nyári gyümölcs a fizesnek csak a szeder volt. Az egész fizes aljnövényzetnek legnagyobb részét ez a növény alkotta. A strandoló fiataloknak a f'ürdést kiegészítő szórakozását a szedrezés jelentette.
Ha már szórakozásról beszélünk, akkor nem feledkezhetünk meg a fizesi bálokról, majálisokról. Az óvodától, iskoláktól kezdve minden társadalmi szervezetnek meg volt a saját táncos, legtöbbször egész napos szórakoztató ünnepélye a füzesben. A falu melletti részen a vásártér és a kastélykert közötti erdőrészben, a töltés melletti bányák egyikében volt nagyon alkalmas hely. A bánya földjét lapáttal elegyengették,homokkal felszórták, s így olyan sima és kemény volt, mint e falusi házak föld padlója. Nagyszerűen lehetett rajta táncolni. A fától fáig kihúzott drótokra zöld gallyakat, és papirdiszeket raktak. Estére lampionokkal kivilágították a barátságossá kiképzett helyet, és délutántól kezdve sokszor reggelig zengett a füzes a cigánymuzsikától, ás a mulatózok hangos jókedvétől.
Szüret a fízesben
Augusztus végén a fícfákon már nagyon sok a sárga levél. Ha száraz a nyár, kevés az eső, némelyik fícfán már alig akad levél, amikor a hegyi erdők még haragoszöldek. Ekkorra megváltozik a Tisza vize is. A tavasszal ás nyáron szőke, vagy inkább sárgás víz őszre alaposan meg is kisebbedik. Olyan csekélynek látszik ilyenkor, hogy az már egyenesen meglepő. Nem akarja az ember hinni, hogy az a keskeny, átlátszó víz a nagy Tisza, földesen csillog tükörsima felülete. Ez az október.
S mikor novemberre beköszöntenek a hetes esők, megjönnek a nyirkos ködök, sáros, lucskos lesz minden. Fa, szederinda, fű,- az egész füzes. Elnéptelenedik a nemrég zajos strand, és a gyümölcsösök. Csak a kondás, meg a csordás veszkődik ilyenkor, a rövid esős, sötét napokon az oda akkor is kijáró csürhével, meg csordával. A fizes legelő is. Nyáron csak a füzes fátlan részei legelő, ősszel az egész. A gyümölcsösökben a disznók rengeteg szilvamagot és más gyümölcshulladékot találnak, így a kondás szívesen hajtja ide állatait.
Őz, róka, nyúl, fácán, fogoly is akadt itt bőven, ezért a vadászok is, gyakran járnak ide "busérozni". Mindig is a vadászterületek legjobbjának számított a fizes. Sor kerül a gyümölcsösök termésének a betakarítására is. A nyáron le nem szedett szilva, de főleg alma leszüretelése ad a fízesben munkát. Igyekezni kell vele, mert ha esősre válik az idő, onnan bizony igen nehéz teherrel kievickélni. Ráadásul töltésen kell átjárni. Előbb fel a gát tetejére, akkor azért biztatni a lovakat, s azután meg hóhálgatni, kerekeket kötözni...Szóval tanácsos volt igyekezni, és igyekeztek is.
A téli füzes
Néha még vége sincs a novembernek, és egyszeribe télies lesz az idő. Beállnak a fagyok, leesik a hó. Ekkor kezdődik a fizes igazi élete. Teljessé pedig akkor válik mikor bekövetkeznek a nagy hidegek. Mikor a kemény januári, februári hidegekben éles, metszően hideg lesz a levegő. A fák is másként recsegnek a szélben, és a szántalp, de a lábbeli alatt is csikorgó, szinte reccsenő hangot ad a keményre fagyott hó, meg jég. No meg a sok csengő a szánfogatokba fogott lovak szerszámján. Ez volt az igazi favágó idő.
Ha egész táblának a vágásába, kitermelésébe fogott az ember, akkor mondta úgy, hogy fátvágni. Mert, ha csak egy, vagy néhány szálat akart a többi közül kivágni, akkor ment fát kivágni.
Fátvágni pedig sokan kellett menni.Igazi társas, kollektív munka volt ez mindig. Egyedül legfeljebb szájjellátást tenni mehetett valaki. Megnézni nem vittek el a fájából. Véletlenül sem mondta soha senki,hogy ellopták, csak úgy elvitték.
Favágásra kizárólag a téli idő volt alkalmas. Ha egyéb miatt talán nem is annyira, de a szállítás miatt feltétlenül. Szánnal, azaz szánkával , ahogy Dombrádon mondják, könnyen ment a szállítás. Aki életében egyetlen egyszer is látta, milyen kínlódás az, ha váratlanul olvadás miatt elromlik a szánút, - az megérti, miért igyekeztek a jó szánutat annyira kihasználni.
Végig zengett a hosszú fizes a favágók fejszecsapásainak és fűrészeinek a zajától, zuhanó fák csapódása, a földet érő gallykorona recsegése különleges zenét adott. Egyszerre rendszerint sok helyen vágtak. S mindenütt egész kis brigád. Nagy fizikai erőkifejtést kívánó munka volt ez. A nagyobb tölgyek, nyárfák, 20-25 méterre, tehát toronymagasságúra nőttek.
S el lehet képzelni, hány mázsa súlyú volt egy-egy ilyen fa. Korán el kellett otthonról indulni, hogy idejében kiérjenek, különösen ha ráadásul még jó messze fekvő erdőt kellett kitermelni. Kifelé trappban kellett bizony menni a lovaknak. Indulás előtt egy kis melegítőt dukált inni.Forralt bor volt erre a célra a legmegfelelőbb. Így mindjárt hangulatosabb,könnyebben elviselhető volt az út is, és a munka is. Az úton versengve előzgették egymást a fogatok, nagy csengés bongással. A vágás helyszínére érve kezdetét vette kis melegítő fogyasztása után a munka. A kivágandó fát a tövénél baltával előbb néhány csapással hozzáférhetővé tették, majd keresztvágó fűrésszel két ember elfűrészelte a törzset. Ment a munka frissen. Nem igen álldogált senki, már csak a hideg miatt sem. Gyors egymásutánban dőltek le a földre a fák, annyi, amennyinek a haza szállítása aznap biztosítva volt. Kinn hagyni nem volt tanácsos. Lába kelt elég hamar.
A ledöntött fát legallyazták, amikor gallyaitól megszabadult, gondos mérlegelés közben szétszabdalták. Vigyáztak, hogy minél több legyen belőle a haszonfa. A dombrádi nép takarékos, beosztó, aminek különösen a második világháború utáni nehéz időkben vette hasznát.
Ekkor a faraktárakban megfogyott az építkezéshez szükséges faanyag. Ezt a hiányt a füzes pótolta. A községben létesült egy fűrészüzem, amely nagy mennyiségű fát dolgozott fel deszkává, léccé. Kizárólag csak bérvágást végzett az üzem, annyira nagymérvű volt a füzesből a fakitermelés. A negyvenes-ötvenes években Dombrádon, de a szűkebb környékén is majdnem kizárólag az otthon megtermelt és feldolgozott anyagból építkeztek. Igen sok meggörbült tetőt, megvetemedett kerítést lehet ma is látni ezekből az időkből, de ez azért következett be, mert nagyon nyersen dolgozták fel a fát.
A levágott gallyat kinn az erdőn csomóba rakták. Annak azért mégis csak kinn kellett éjszakázni a nagy igyekezett ellenére is. Néha akár több napig is. A testfa szállítása volt az első feladat. A téli nap meg rövid. Délután bizony sokat már nem igen lehetett csinálni.Igyekezni kellett a rakodással, hogy a teher idejében kiérjen az erdőből, ahol sötét volt már alkonyattájt is, hát még napnyugta után. A szakadékos, meredek és keskeny úton könnyen meg volt a baj. A kocsisnak látni kellett az utat, amiben nem nagyon válogathatott, mert egy volt belőle az ártér közepe táján. Az is a nagy igénybevétel miatt hamar tönkre ment. Különösen néhány kritikus ponton fagyos földtuskók álltak ki a símére koptatott jeges útból. Ha a nagy teherrel megrakott szánkák egy-egy ilyen tuskóra ráfutottak könnyen istrángszakadás következett be. Enélkül alig esett meg fahordás. Enyhébb januári, februári időben-előfordult, hogy délben olvadt. A szánút kásássá vált. A Tisza jegén már felül folyt a víz. Estefelé újra fagyott, s az út síkossá vált, óh, de kellett vigyázni az embernek, lónak egyaránt. Soha sem fogom elfelejteni azt az emlékezetes képet, amint egy ilyen enyhébb februári napon a cigándiak vonulását láttam a Tiszán. A Tisza jegén. Akkor is váratlanul következett olvadás. A dombrádiak nagyrészt már túl voltak a vágáson. A cigándiak azonban éppen akkor estek-neki legjavában. Ez nem volt szokatlan. Mindenben így viszonylott a két falu egymáshoz. Cigándon mindenhez akkor fogtak hozzá, amikor Dombrádon abbahagyták. Az aratás és cséplés is ugyanígy ment. Dombrádon javában arattak, mikor még Cigándon csak zsenge volt az élet.Mikor Dombrádon befejezték a cséplést, a cséplőgépek csapatostul mentek át a Tiszán, még a többi falukból, a Nyírről is jöttek. Így a cigándiaknak nem is volt cséplőgépük.
A Pallószegben inkább dombrádiaké az erdő, de azért igazgatásilag Cigándhoz tartozik, sok a cigándi tulajdonos is. Ha ők a Pallószegbe, erdejükbe akartak eljutni, ekkor a réven kellett átjönni. Az pedig Pallószeghez viszonyítva ellenkező irányban van, vagyis Dombrád felé. Jó pár kilométeres kerülő út van tehát, és ezt a cigándiak minden áron el akarták kerülni. A favágás télen van, mikor a Tisza jege átáll.
S azon könnyen át lehet fogattal is menni. Eszük ágában sem volt a cigándiaknak soha sem a révhez kerülni. Kiválasztottak maguknak egy helyet. Cigánd és Ricskekert között, s ott rajban jöttek a szánok, 25-30 egymás után s vissza, fával megterhelve természetesen ugyanott.
Akkor is felül folyt már a víz a jég tetején. De a cigándiak erre ügyet sem vetettek. Mentek bátran, mintha a legbiztonságosabb jegén mennének, 25-30 megterhelt szán. A Pólyaszegi sűrűből bukkantunk ki, s egyszerre kitárult hosszában a Tisza.Nekem majd a lélegzetem állt el a félelmetes látványtól,ahogy a cigándiak karavánját láttam. A bokáig érő vízben gázoló lovak, ahogy csapták szét minden lépésnél patájukkal a vizet. Igen komótosan haladtak, a lovak sem féltek a víztől.
Az én földijeim, akik szerették a cigándiakat kicsit megmosolyogni, tréfák célpontjául tenni, ők egy cseppet sem aggódtak, hogy az elgyengült jég a túlságos terheléstől esetleg meg is repedhet és akkor a szánok közül esetleg még a vízbe is fordulhat néhány.
Úgy vettem észre, hogy a cigándiakat sem izgatta valami nagyon a dolog, mert nem nagyon igyekeztek minél előbb partot érni. Inkább láthatóan azon voltak, hogy a minél hosszabb utat jegén tehessenek meg. Ott biztosan könnyebb volt a lovaknak mint a parti, kevésbé jó szánút Fárasztó, nehéz, de mégis egészséges munka a favágás. Bizonyos szempontból talán még kellemes is. A disznóölés kivételével egyetlen munka nem jár olyan sok borivással, mint ez. Kupákban /kanna/ demizsonokban, vagy régebben, akinek volt ilyen, —
csobolyókban vitték a bort magukkal. Úgy számították, hogy személyenként másfél-két liter szükséges odakinn. Hideg levegőn, meg a fagyott havas földön, és nem is ritkán térdig, meg derékig érő hóban állni és mozogni egész nap, nem volt bizony sem könnyű, sem kellemes. Vigyázni kellett, hogy a megfázást elkerülje az ember. S erre a célra legjobbnak a bort tartották. Azt gondolhatnánk, hogy forralt bort kellett volna vinni, le a falusi ember ellenkező véleményen van. Nem meleg, hanem jéghideg bort szeret inni ilyenkor. Rá is van kényszerülve, mert kinn a hideg levegőn kihűlt volna a legforróbb folyadék is. Nyugodtan tették hát le a boros edényt a hideg hóra. Munka közben persze elég gyakran elő került a boros edény. Mégis, ennek ellenére az erdőn nem lehetett részeg embert látni. Jókedvűt igen. Nyers, férfias, kötődő ilyenkor a beszéd, de sohasem kötekedő. Olyan a hangulat, mint aratáskor, meg szüretkor, betakarításkor. Hiszen végeredményben valóban aratás, szüret a favágás is. Az erdő betakarítása, szürete. Ilyenkor a paraszt ember boldog volt. Nem fogalmazta meg tudatosan ezt magának. De érezte,hogy derűsebb körülötte minden. Ezért volt tréfálkozó, és barátkozó a hangja.
A haza szállított és gondosan megválogatott fát otthon dolgozták fel. A fícfa anyagot adott a házépítéshez, kerítéshez, a becses szőlőnek a karózáshoz, és számos hasznos szerszámnak, eszköznek a készítéséhez.Még a gyermekjátékot is abból csinálták, sípot, kardot, paprikajancsit, kelepcét és isten tudja még hányfajta játékot. Ma már házépítéshez, legalábbis a falnak a rakásához nem használják. Sövénynek sem fonják. De úgy 30-40 évvel ezelőtt még bizony igen sok sövénykerités volt a faluban. A nagyutcán ugyan már csak a kerteket választotta el egymástól, de ahogy haladunk ki a szélső utcák felé, mind gyakrabban találtuk a jellegzetes, szép font sövényeket. Az ereszek, törekesek, hodályok oldalfala is sövény volt.
Eresznek persze nálunk nem az ereszalját hívták, hanem azt a kis melléképületet, ami hozzá volt építve a házhoz, az istálló végébe. Mert nagyon sok helyen még ma is, régebben pedig még inkább,—egy fedél alatt volt a ház és ól, azaz istálló. Az ereszt náddal, vagy szalmával fedték. Igen hasznos, alkalmatos építmény volt. A szekér, a szánka, eke, berena elfért benne. De sokszor a takarmányt is itt tárolták. A törekes a szérőben , a rakodóban volt. Mindig úgy, a szalmakazalba beépítve, hogy a kazal volt tulajdonképen a teteje.
S így aztán egy részét képezte annak. Rendszerint a felső szomszéd felőli végében azaz vége alatt.Csépléskor bele lett a pelyva, a törek rakva. Tavasszal pedig, a répaprizma felbontásakor a még meglevő répa is oda került. Hodályt a húszas, de még a harmincas években is sokat lehetett kinn a határban látni. Kern juh-hodályok voltak ezek. Dombrádon jelentős juhászkodásról nem nagyon tudunk.
S akinek volt is, az sem hodálynak nevezte a juhok szállását, hanem akolnak. A hodály kis veszősövény falu, szalmával fedett alkotmány volt. Akinek volt 5-6 vagy ennél is nagyobb területű földje, messze a falutól, annak oda gyakran ki kellett menni. Hogy az őszi, de meg a nyári munkák idején is, ne kelljen minden este haza menni, vagy hogy legyen menedék eső, vihar elől, azért építették ezeket a kis hodályokat. A hodálynál azután szerették úgy kiképezni a sövényfalat, hogy a bejárati nyilashoz nyers fűzfából való ágost ástak. Ez kizöldellt. Meg is hagyták a hajtásait. És olyan hangulatosak, hívogatók voltak ezek a barnára korhadt szalmatetejű kis kunyhók. A szalmás tetőben millió veréb fészkelt. 15-20 ilyen hodályra is emlékszem még gyermekkoromból.
S nem is láttam sehol más faluban ezekhez hasonlót. A sövény nálunk nem az az élősövény volt, amit valóban annak kell nevezni. Azt garádnak mondták. De sövénynek mondták azokat a vesszőkerítéseket, amit földbe vert karókra fontak vékony fűz ágakból. Nagyon takarosan tudták megfonni. Annak nem voltak össze-vissza kiálló, felborzolt kis ágai. Az idősebb férfiak régen minden családban a mesterei voltak ezeknek a vessző fonó munkáknak. Ők már nemigen jártak a mezőre kaszálni, szántani. Derekuk már- nem nagyon bírta a hajlongást, hajladozást. Ezt át vette tőlük fiuk, unokáik. Ők meg az udvaron tettek vettek. És bizony, nagyon hasznos munkát végeztek el egész nap, mentesítve ezzel sok kiadástól a családot. Vesszőből a gazdálkodáshoz szükséges sokfajta eszközt készítettek. Kasokat, kosarakat, s régen aszalókat is. Megfonták a sövényt, meg mindazt, aminek sövény fala volt. Volt kaskötő, s naphosszat azon foglalatoskodtak. Ez is ficfából készült.Tulajdonképen semmi más nem volt ez, mint egy kétméteres lóca kifelé álló lábakkal. Az ülődeszka jó vastag, kétcolos pallódeszka volt, saját maguk fűrészelte fűzből,és abba középen, 2-3 centire egymástól lyukak voltak keresztül fúrva. 15-20 centi széles volt csak, hogy kényelmesen lovaglóülésben is lehessen rajta ülni. Törekes , vékás , félvékás kosarakat, vagy ahogy ők mondották olyan szépen csinálták, hogy a hivatásos kosárfonók sem jobban. Voltak persze hivatásos kosárfonók is a faluban. Ők már nemcsak kosarakat, és azoknak jóval több, változatosabb fajtáját gyártották, hanem kerti bútorokat is, vásárra, eladásra. Az utóbbi időben pedig igen sok almás ládát is készítettek ficfából készült deszkából. Ehhez azonban már fűrészüzem kellett, mert készen ilyen vékony deszkát nehéz volna vágni. A szőlőszedéshez is adott sok anyagot a füz. Kádak, dézsák készültek belőle. Szerszámnyelek, oldalrudak, hosszú rudas hordók, kútostorok, rács a lóistállóba, a takarmány etetéshez. Sok fűzvessző kellett a különböző száraknak a kávák bekötözéséhez. Fűzvesszővel kötötték meg a tengeri szárat, azaz csutkát.
A napraforgó szárat, azaz dombrádiasan a górét. A szőlőben metszéskor a venyigét. Vagy irtáskor a gallyat. De ha a magkender erősre nőtt, s nem maradt benne vékony szál, amelyik jó lett volna a kévék bekötésére, akkor ezt is vesszővel fogták össze. Dombrádon jelentős kukorica termelés folyik már régóta. Szárát nem silózták, hanem mikor letörték a csövét, szárát levágták, és kévébe kötötték. Gyorsan haza szállították, hogy minél értékesebb takarmány maradjon. Mikor etetéskor a csutkakévét szétoldották, a vesszőt mindig félre tették, és újabb kötözésre úgy tették alkalmassá, hogy beáztatták. Így aztán valóban fel is lehetett használni. A levelétől most cár csupasz szárat, melyet ezúttal már nem csutkának, hanem izéknek neveztek, kötözték újra kévébe vele. Az izék kévéket pedig a kertben a kerítéshez kellett szép takarosan támasztani,így védte a kerítést, ha esetleg hiányos volt.Meg szépen meg is száradt tavaszra, így volt aztán igazán jó fűtelék a kemencében. A kemencét nem fűtötték fával, még gallyal sem. Rendszerint izékkel, esetleg góréval vagy venyigével. De ritkán. Ezekkel a fűtőanyagokkal főzni kellett a konyhában. Fűtésnek is csak a kemence
fűtését mondták. A többi csak tüzelés volt. A föld, ahol a tengeri termett tengerifőd volt. Ha levágták a szárat, akkor meg már csutkafőd.
A fizesen termő keményfából a legértékesebb szerszámai készültek a dombrádi embernek. A kőris ás szilfából ásó, kasza, balta, csákány nyelek, szántalp, szánk; kenyérbevető lapát, szévanó.
Az akácból rakonca a szánkához, szekéralkatrészek, majdnem mind, a jó szőlőkaró, keresztfa az oldalrudakhoz. Tölgy az utóbbi félévszázadban már nagyon ritka lett. És éppen emiatt értékes is. Ezt is már leginkább hordónak dolgozták fel. Amikor még bőven volt belőle, mestergerendának, meg sarokoszlopnak használták, azoknál a házaknál, amelyek sövény, vagy sárfalból készültek.
Tekenőnek a nyárfa volt legjobb. Azért fűzfából is készültek. Hatalmas sózó, szapuló, mosó, dagasztótekenőt faragtak az öregek. Mert értettek ehhez is, nemcsak a tekenővájó cigányok.
Faragnak még néha teknőt most is, de most már csak a hivatásos teknő faragók.
Azonban fatálat, mosogatóteknőt, léhót nem faragnak már ők sem. Ezekre nincs szükség senkinek.
Szószög , ahol a fizes kezdődik, Kanyár alatt.
Dévéres, ennek egyik részét Kisfizesnek is hívják.
Barkaszeg , a Gödényekkel. A Nagygődény, de inkább csak egyszerűen Gödény neve használatos, és nemcsak maga a tó viseli a nevet, hanem a körülötte levő erdő, sőt gyümölcsös is részben. És Kisgődény.
Egyházkert, mely a ref. egyház szőlője, gyümölcsöse és erdeje volt, s nevét innen vette.
Kiskert.
Sarkantyú.
Ré, persze helyesen leírva Rév. Dehát nem hallottam, hogy egyetlen ember egyszer is úgy mondta volna, hogy megyek a révbe. Pedig hát ki tudja mondani a rév szót. Mert azt, hogy révbe jut, éppen ilyen szép szabatos hangzással mondja, ahogyan leírtam.
Orszószeg / - nem Orsószeg, távolról sem. Van Orszóhegy dűlő is. A szőlő.
Párészeg.
Tésenszeg.
Szunakert.
Bicskékért és Pólyaszeg együtt is nagyon kis terület, de mégis a legismertebb pontjai a fizesnek.
Blólegeló , Blau, később Bodor nevű volt birtokosé volt, és az ővé volt a Nétola
is. De ezt sem mondta soha dombrádi ember Nétolának, csak nétóla néven ismerte mindenki.Azért is nétolának mondták vagy olvasták, úgy is megértették.
Kistiszahát, és a két idegen határhoz tartozó,de mégis ide sorolható, mert már előbb is a dombrádi füzeshez soroltam, a Cigándhoz tartozó Pallószeg, és a hivatalosan Nagyhalászhoz, illetve Tiszatelekhez tartozó Csibarév, és amit mi Halászierdő néven neveztünk mindig.
Elmúlt, voltvilág ez már csak. Gerendának, szarufának való fáért lehet már Pallószegbe járni. Bár a termelőszövetkezeteknek is szükségük van sok szerfára. Az idősebb nemzedék kihalása után nem is fognak emlékezni még a lényegesebb mozzanataira sem ezeknek a dolgoknak, mert rövidesen egészen másfajta hasznosítási módjára térnek át a füzesnek.
A dolgozat szövegében előforduló dombrádi szavakról, kifejezésekről és elnevezésekről.
Fizes. A Tisza árterületének, s egyúttal az azon levő f'izeserdőnek a név:. A fűzfáról, ficfáról nevezték el.
Ölfacsomó.A a méteres darabokra, ölbe vágott tűzifának a tárolási módja. A száradás miatt rakták így. Vagy amit eladásra szántak, annak a mértékegysége miatt is így kellett rakni.
Farakás.A szerfának, vagy az ölbe meg vágott testfának, rönknek a tárolási módja.
Kuffa .Az összeaprított tűzifának a tárolási módja, helye. Úgy rakták, hogy a széleken szabályosan, falat képezve egymásra kerültek a hasábok. A falon belül pedig ömlesztve. így levegős volt,jól száradt az egyébként még frissen, nedvesen összeaprított ás összerakott fa, Alapja tégla alakú volt. Nagy általánosságban másfél méter széles, és az Összevágott anyag mennyisége szerint 2-3 méter hosszú. Ha azonban sok volt a vágott fa, akkor 2-3 méter után elválasztó falat raktak, ugyanazzal a módszerrel, mint az oldalfalak esetében. Inkább sarkosan szerették rakni, így talán biztonságosabb is volt. Jobban meg lehetett erősíteni. De rakták legömbölyített végekkel is. Különösen a csobakból aprított hasábokból és az úsztatott fából rakták így. Alulról felfelé úgy 70-80 centi magasságig egy egészen keveset kifelé tartott a fal. Onnan felfelé aztán befelé tartott a rakás iránya, kúpszerűen.
Felül kb, félméterre közelítették meg egymást a befelé tartó oldalfalak. Tovább már nem végükkel kifelé, hanem hosszan fektetve enyhén hajló ívvel lett a tető befejezve.
Alkalmatosság. Szerszám, eszköz, építmény. Pl. kapa, villa eszközökre, szerszámokra nagyon gyakran
használják, ha jó fogása van ás könnyen,jól is lehet vele dolgozni. Egy jó élű, jó kapára "de jó kis alkalmatosság,élvezet vele dolgozni. Gépekre és általában minden ilyen munka végzésére való eszközre is mondják. Egy szerencsés hozzáépítés, bővítés, pl. házhoz, ólhoz, szintén alkalmatosság. Ha a szőlőben sikerült a zápor elől idejében fedél alá jutni, akkor a présház, vagy kunyhó is jó kis alkalmatosság.
S ugyanezekre, az alkalmatosság helyett gyakran használják az alkotmány szót is. Egy nagy gép lehet "micsoda egy alkotmány" ami már kissé elismerés is.
Kisajtó. Az utcáról a portára, udvarra való bejárat. A nagy kapu mellett, kizárólag a gyalogos bejárás céljára szolgáló kisebb kapu. Ezt az elnevezést Dombrádon parasztembertől nemigen lehet hallani. Van kapu, de a mellette levő kisebb kapu, az már kisajtó. A legény, ha hazakísérte a lányt, akkor a kisajtóba még megálltak beszélgetni.
Hóhálgatni. Mikor a szekér, vagy szánfogatba fogott lovakat megállítani, csendesíteni igyekeztek. Akkor került erre sor rendszerint, ha a lovak valamitől megijedtek.
Ilyenkor kell a lovakat "hóha, hóháte, hóhe, hóhane" szavakkal megállásra biztatni és rendszerint nem elég egyszer kétszer mondani, hanem többször is.
Erre mondja, aki hallja, "hiába hóhálgatott, nem akartak a lovai megállni ".
Fátvágni. Csak az erdei favágásra használják a kifejezést. Ha otthon, kisebb mennyiségű, vagy akár nagyobb mennyiségű fát akar megvágni, akkor megjelölik a célt is, és együtt mondják: "Vágok mán egy kis tüzrevalót."
Széjjellátást tenni.Megszemlélni, megnézni. A széjjellátást tenni, ünnepélyesebb, jelentősebb aktus volt. Sokszor tréfás éllel is mondták, de komolyan is csak így mondták. Ha például legények másik faluba mentek lányok után, akkor is ezt a kifejezést használták. Vagy még gyakoribb, ha a szülök mentek el 8 tervezett házasság előtt a menyüknek vagy vejüknek a környezetét megismerni.
Szánka A szán neve Dombrádon. A kisebb szánt, azaz szánkót kisszánkának mondják.
Csobolyó .Fából készült, kétfenekű edény, víz, vagy bor szállítására és tárolására. Rendszerint tölgyfából, s néha eperfából készült. Oldalán lyuk volt, de sohasem a fenekén, ill. a végén.
Eresz.Ideiglenes jellegű épület volt, a lakás és istálló egy fedél alatt leve épületének a végéhez toldva, ragasztva. Féleresz tetővel. Oldalfala nem volt. Azt az állandó fal képezte. Másik két oldalán vesszőből, illetve vékony fűzgallyból készült, fonott sövényfal volt. A negyedik oldal pedig nyitott volt, s ez volt a bejárat.
Törekes. Ez is olyan építmény volt, mint az eresz azzal a különbséggel, hogy nem a főépülethez csatlakozott, hanem a szérűskertben készítették,és a szalmakazalnak egy részét rakták rá. Attól függően, mekkora nagyra akarták készíteni, 4 vagy esetleg több oszlopot ástak le a földbe. Egy ajtónyilást kihagytak, rendszerint 1 méter, másfél méter elég volt. A többi részét az oldalnak vessző, ill. füzgallysövénnyel körülfonták, 2 méter magasan padlás-szerűen gerendázatot készítettek. Ezekre keresztül vékony dorongokat raktak és csépléskor erre rakták a szalmát.
Törekes kosár.A legnagyobb méretű vesszőkosár volt a parasztudvaron, így néha másfél méter hosszú is volt. S ehhez képest sz ámíthatjuk a nagyságát. A pelyvának a törekesből az ólba szállítására használták.
Kaska. A kosár neve Dombrádon. Majdnem kizárólag csak így ismerték. Vedd ki a pár hímest arany kis kaskádból.
Szérő. Szérűskert. Az udvarnak az a része, a hol a szalmát, takarmányt tartották, kazlakba rakva.
Garád .Élősövény gledicsiából, akácból, líciumból.
Csutka.A kukorica szára, Csutkagórénak is mondták.
Góré. Napraforgó szár. Kóró. Néha napraforgógórénak is mondták, de ha csak górét mondtak, azt kizárólag a napraforgógóréra, napraforgó szárra kellett érteni. "jó egy szál góré" mondták, ha nagyra, erősre megnőtt a napraforgó. Azonban amit mindenütt górénak neveznek, a kukorica téli tárolására szolgáló építményt. Dombrádon soha, véletlenül sem lehet így megnevezve hallani. Azt kasnak, vagy tengerikasnak mondják.
Csutkakéve. A kévébe kötözött kukoricaszár.
Izék. Amikor a csutkáról a tehenek a levélzetet lerágták, s a szár csupaszon maradt. Ezt ki kellett a tehén jászlából szedni, kévébe kötözni., a szérűskertbe hordani és a kerítéshez támasztani.Ott szél fújta, nap sütötte, s tavaszra, nyárra csakugyan olyan száraz lett, mint a bors. Jól lehetett vele fűteni, kemencét, katlant.
Fűtés. A kemence befűtése kenyérsütéshez, nem neveztek minden fűtést így.
Szévanó. A kemence fűtésekor az izzó pernyének a pártűznek a kemencéből való kihuzásának az eszköze.
Fatál. Nyár, esetleg fűzfából faragott kis kerek teknő, tál. Kenyérsütéskor kelesztéshez kell.Egyúttal mérték. Egy fatál tengeri pl. disznó etetésnél mértékegység volt.
Lehó. Bor, vagy víz hordóba való töltögetéséhez szükséges tölcsér, fából. Éppen olyan, mint egy fatál, vagy kis teknő. Van hosszúkás alakú is, kerek is.
A Pallószegben inkább dombrádiaké az erdő, de azért igazgatásilag Cigándhoz tartozik, sok a cigándi tulajdonos is. Ha ők a Pallószegbe, erdejükbe akartak eljutni, ekkor a réven kellett átjönni. Az pedig Pallószeghez viszonyítva ellenkező irányban van, vagyis Dombrád felé. Jó pár kilométeres kerülő út van tehát, és ezt a cigándiak minden áron el akarták kerülni. A favágás télen van, mikor a Tisza jege átáll.
S azon könnyen át lehet fogattal is menni. Eszük ágában sem volt a cigándiaknak soha sem a révhez kerülni. Kiválasztottak maguknak egy helyet. Cigánd és Ricskekert között, s ott rajban jöttek a szánok, 25-30 egymás után s vissza, fával megterhelve természetesen ugyanott.
Akkor is felül folyt már a víz a jég tetején. De a cigándiak erre ügyet sem vetettek. Mentek bátran, mintha a legbiztonságosabb jegén mennének, 25-30 megterhelt szán. A Pólyaszegi sűrűből bukkantunk ki, s egyszerre kitárult hosszában a Tisza.Nekem majd a lélegzetem állt el a félelmetes látványtól,ahogy a cigándiak karavánját láttam. A bokáig érő vízben gázoló lovak, ahogy csapták szét minden lépésnél patájukkal a vizet. Igen komótosan haladtak, a lovak sem féltek a víztől.
Az én földijeim, akik szerették a cigándiakat kicsit megmosolyogni, tréfák célpontjául tenni, ők egy cseppet sem aggódtak, hogy az elgyengült jég a túlságos terheléstől esetleg meg is repedhet és akkor a szánok közül esetleg még a vízbe is fordulhat néhány.
Úgy vettem észre, hogy a cigándiakat sem izgatta valami nagyon a dolog, mert nem nagyon igyekeztek minél előbb partot érni. Inkább láthatóan azon voltak, hogy a minél hosszabb utat jegén tehessenek meg. Ott biztosan könnyebb volt a lovaknak mint a parti, kevésbé jó szánút Fárasztó, nehéz, de mégis egészséges munka a favágás. Bizonyos szempontból talán még kellemes is. A disznóölés kivételével egyetlen munka nem jár olyan sok borivással, mint ez. Kupákban /kanna/ demizsonokban, vagy régebben, akinek volt ilyen, —
csobolyókban vitték a bort magukkal. Úgy számították, hogy személyenként másfél-két liter szükséges odakinn. Hideg levegőn, meg a fagyott havas földön, és nem is ritkán térdig, meg derékig érő hóban állni és mozogni egész nap, nem volt bizony sem könnyű, sem kellemes. Vigyázni kellett, hogy a megfázást elkerülje az ember. S erre a célra legjobbnak a bort tartották. Azt gondolhatnánk, hogy forralt bort kellett volna vinni, le a falusi ember ellenkező véleményen van. Nem meleg, hanem jéghideg bort szeret inni ilyenkor. Rá is van kényszerülve, mert kinn a hideg levegőn kihűlt volna a legforróbb folyadék is. Nyugodtan tették hát le a boros edényt a hideg hóra. Munka közben persze elég gyakran elő került a boros edény. Mégis, ennek ellenére az erdőn nem lehetett részeg embert látni. Jókedvűt igen. Nyers, férfias, kötődő ilyenkor a beszéd, de sohasem kötekedő. Olyan a hangulat, mint aratáskor, meg szüretkor, betakarításkor. Hiszen végeredményben valóban aratás, szüret a favágás is. Az erdő betakarítása, szürete. Ilyenkor a paraszt ember boldog volt. Nem fogalmazta meg tudatosan ezt magának. De érezte,hogy derűsebb körülötte minden. Ezért volt tréfálkozó, és barátkozó a hangja.
A haza szállított és gondosan megválogatott fát otthon dolgozták fel. A fícfa anyagot adott a házépítéshez, kerítéshez, a becses szőlőnek a karózáshoz, és számos hasznos szerszámnak, eszköznek a készítéséhez.Még a gyermekjátékot is abból csinálták, sípot, kardot, paprikajancsit, kelepcét és isten tudja még hányfajta játékot. Ma már házépítéshez, legalábbis a falnak a rakásához nem használják. Sövénynek sem fonják. De úgy 30-40 évvel ezelőtt még bizony igen sok sövénykerités volt a faluban. A nagyutcán ugyan már csak a kerteket választotta el egymástól, de ahogy haladunk ki a szélső utcák felé, mind gyakrabban találtuk a jellegzetes, szép font sövényeket. Az ereszek, törekesek, hodályok oldalfala is sövény volt.
Eresznek persze nálunk nem az ereszalját hívták, hanem azt a kis melléképületet, ami hozzá volt építve a házhoz, az istálló végébe. Mert nagyon sok helyen még ma is, régebben pedig még inkább,—egy fedél alatt volt a ház és ól, azaz istálló. Az ereszt náddal, vagy szalmával fedték. Igen hasznos, alkalmatos építmény volt. A szekér, a szánka, eke, berena elfért benne. De sokszor a takarmányt is itt tárolták. A törekes a szérőben , a rakodóban volt. Mindig úgy, a szalmakazalba beépítve, hogy a kazal volt tulajdonképen a teteje.
S így aztán egy részét képezte annak. Rendszerint a felső szomszéd felőli végében azaz vége alatt.Csépléskor bele lett a pelyva, a törek rakva. Tavasszal pedig, a répaprizma felbontásakor a még meglevő répa is oda került. Hodályt a húszas, de még a harmincas években is sokat lehetett kinn a határban látni. Kern juh-hodályok voltak ezek. Dombrádon jelentős juhászkodásról nem nagyon tudunk.
S akinek volt is, az sem hodálynak nevezte a juhok szállását, hanem akolnak. A hodály kis veszősövény falu, szalmával fedett alkotmány volt. Akinek volt 5-6 vagy ennél is nagyobb területű földje, messze a falutól, annak oda gyakran ki kellett menni. Hogy az őszi, de meg a nyári munkák idején is, ne kelljen minden este haza menni, vagy hogy legyen menedék eső, vihar elől, azért építették ezeket a kis hodályokat. A hodálynál azután szerették úgy kiképezni a sövényfalat, hogy a bejárati nyilashoz nyers fűzfából való ágost ástak. Ez kizöldellt. Meg is hagyták a hajtásait. És olyan hangulatosak, hívogatók voltak ezek a barnára korhadt szalmatetejű kis kunyhók. A szalmás tetőben millió veréb fészkelt. 15-20 ilyen hodályra is emlékszem még gyermekkoromból.
S nem is láttam sehol más faluban ezekhez hasonlót. A sövény nálunk nem az az élősövény volt, amit valóban annak kell nevezni. Azt garádnak mondták. De sövénynek mondták azokat a vesszőkerítéseket, amit földbe vert karókra fontak vékony fűz ágakból. Nagyon takarosan tudták megfonni. Annak nem voltak össze-vissza kiálló, felborzolt kis ágai. Az idősebb férfiak régen minden családban a mesterei voltak ezeknek a vessző fonó munkáknak. Ők már nemigen jártak a mezőre kaszálni, szántani. Derekuk már- nem nagyon bírta a hajlongást, hajladozást. Ezt át vette tőlük fiuk, unokáik. Ők meg az udvaron tettek vettek. És bizony, nagyon hasznos munkát végeztek el egész nap, mentesítve ezzel sok kiadástól a családot. Vesszőből a gazdálkodáshoz szükséges sokfajta eszközt készítettek. Kasokat, kosarakat, s régen aszalókat is. Megfonták a sövényt, meg mindazt, aminek sövény fala volt. Volt kaskötő, s naphosszat azon foglalatoskodtak. Ez is ficfából készült.Tulajdonképen semmi más nem volt ez, mint egy kétméteres lóca kifelé álló lábakkal. Az ülődeszka jó vastag, kétcolos pallódeszka volt, saját maguk fűrészelte fűzből,és abba középen, 2-3 centire egymástól lyukak voltak keresztül fúrva. 15-20 centi széles volt csak, hogy kényelmesen lovaglóülésben is lehessen rajta ülni. Törekes , vékás , félvékás kosarakat, vagy ahogy ők mondották olyan szépen csinálták, hogy a hivatásos kosárfonók sem jobban. Voltak persze hivatásos kosárfonók is a faluban. Ők már nemcsak kosarakat, és azoknak jóval több, változatosabb fajtáját gyártották, hanem kerti bútorokat is, vásárra, eladásra. Az utóbbi időben pedig igen sok almás ládát is készítettek ficfából készült deszkából. Ehhez azonban már fűrészüzem kellett, mert készen ilyen vékony deszkát nehéz volna vágni. A szőlőszedéshez is adott sok anyagot a füz. Kádak, dézsák készültek belőle. Szerszámnyelek, oldalrudak, hosszú rudas hordók, kútostorok, rács a lóistállóba, a takarmány etetéshez. Sok fűzvessző kellett a különböző száraknak a kávák bekötözéséhez. Fűzvesszővel kötötték meg a tengeri szárat, azaz csutkát.
A napraforgó szárat, azaz dombrádiasan a górét. A szőlőben metszéskor a venyigét. Vagy irtáskor a gallyat. De ha a magkender erősre nőtt, s nem maradt benne vékony szál, amelyik jó lett volna a kévék bekötésére, akkor ezt is vesszővel fogták össze. Dombrádon jelentős kukorica termelés folyik már régóta. Szárát nem silózták, hanem mikor letörték a csövét, szárát levágták, és kévébe kötötték. Gyorsan haza szállították, hogy minél értékesebb takarmány maradjon. Mikor etetéskor a csutkakévét szétoldották, a vesszőt mindig félre tették, és újabb kötözésre úgy tették alkalmassá, hogy beáztatták. Így aztán valóban fel is lehetett használni. A levelétől most cár csupasz szárat, melyet ezúttal már nem csutkának, hanem izéknek neveztek, kötözték újra kévébe vele. Az izék kévéket pedig a kertben a kerítéshez kellett szép takarosan támasztani,így védte a kerítést, ha esetleg hiányos volt.Meg szépen meg is száradt tavaszra, így volt aztán igazán jó fűtelék a kemencében. A kemencét nem fűtötték fával, még gallyal sem. Rendszerint izékkel, esetleg góréval vagy venyigével. De ritkán. Ezekkel a fűtőanyagokkal főzni kellett a konyhában. Fűtésnek is csak a kemence
fűtését mondták. A többi csak tüzelés volt. A föld, ahol a tengeri termett tengerifőd volt. Ha levágták a szárat, akkor meg már csutkafőd.
A fizesen termő keményfából a legértékesebb szerszámai készültek a dombrádi embernek. A kőris ás szilfából ásó, kasza, balta, csákány nyelek, szántalp, szánk; kenyérbevető lapát, szévanó.
Az akácból rakonca a szánkához, szekéralkatrészek, majdnem mind, a jó szőlőkaró, keresztfa az oldalrudakhoz. Tölgy az utóbbi félévszázadban már nagyon ritka lett. És éppen emiatt értékes is. Ezt is már leginkább hordónak dolgozták fel. Amikor még bőven volt belőle, mestergerendának, meg sarokoszlopnak használták, azoknál a házaknál, amelyek sövény, vagy sárfalból készültek.
Tekenőnek a nyárfa volt legjobb. Azért fűzfából is készültek. Hatalmas sózó, szapuló, mosó, dagasztótekenőt faragtak az öregek. Mert értettek ehhez is, nemcsak a tekenővájó cigányok.
Faragnak még néha teknőt most is, de most már csak a hivatásos teknő faragók.
Azonban fatálat, mosogatóteknőt, léhót nem faragnak már ők sem. Ezekre nincs szükség senkinek.
Kedves, szépen hangzó neveik voltak a fizesi dűlőknek.
Csupa szög, vagy szeg. Mert mindkét formájában megjelenik.Szószög , ahol a fizes kezdődik, Kanyár alatt.
Dévéres, ennek egyik részét Kisfizesnek is hívják.
Barkaszeg , a Gödényekkel. A Nagygődény, de inkább csak egyszerűen Gödény neve használatos, és nemcsak maga a tó viseli a nevet, hanem a körülötte levő erdő, sőt gyümölcsös is részben. És Kisgődény.
Egyházkert, mely a ref. egyház szőlője, gyümölcsöse és erdeje volt, s nevét innen vette.
Kiskert.
Sarkantyú.
Ré, persze helyesen leírva Rév. Dehát nem hallottam, hogy egyetlen ember egyszer is úgy mondta volna, hogy megyek a révbe. Pedig hát ki tudja mondani a rév szót. Mert azt, hogy révbe jut, éppen ilyen szép szabatos hangzással mondja, ahogyan leírtam.
Orszószeg / - nem Orsószeg, távolról sem. Van Orszóhegy dűlő is. A szőlő.
Párészeg.
Tésenszeg.
Szunakert.
Bicskékért és Pólyaszeg együtt is nagyon kis terület, de mégis a legismertebb pontjai a fizesnek.
Blólegeló , Blau, később Bodor nevű volt birtokosé volt, és az ővé volt a Nétola
is. De ezt sem mondta soha dombrádi ember Nétolának, csak nétóla néven ismerte mindenki.Azért is nétolának mondták vagy olvasták, úgy is megértették.
Kistiszahát, és a két idegen határhoz tartozó,de mégis ide sorolható, mert már előbb is a dombrádi füzeshez soroltam, a Cigándhoz tartozó Pallószeg, és a hivatalosan Nagyhalászhoz, illetve Tiszatelekhez tartozó Csibarév, és amit mi Halászierdő néven neveztünk mindig.
Elmúlt, voltvilág ez már csak. Gerendának, szarufának való fáért lehet már Pallószegbe járni. Bár a termelőszövetkezeteknek is szükségük van sok szerfára. Az idősebb nemzedék kihalása után nem is fognak emlékezni még a lényegesebb mozzanataira sem ezeknek a dolgoknak, mert rövidesen egészen másfajta hasznosítási módjára térnek át a füzesnek.
A dolgozat szövegében előforduló dombrádi szavakról, kifejezésekről és elnevezésekről.
Jegyzék
Fizes. A Tisza árterületének, s egyúttal az azon levő f'izeserdőnek a név:. A fűzfáról, ficfáról nevezték el.
Ölfacsomó.A a méteres darabokra, ölbe vágott tűzifának a tárolási módja. A száradás miatt rakták így. Vagy amit eladásra szántak, annak a mértékegysége miatt is így kellett rakni.
Farakás.A szerfának, vagy az ölbe meg vágott testfának, rönknek a tárolási módja.
Kuffa .Az összeaprított tűzifának a tárolási módja, helye. Úgy rakták, hogy a széleken szabályosan, falat képezve egymásra kerültek a hasábok. A falon belül pedig ömlesztve. így levegős volt,jól száradt az egyébként még frissen, nedvesen összeaprított ás összerakott fa, Alapja tégla alakú volt. Nagy általánosságban másfél méter széles, és az Összevágott anyag mennyisége szerint 2-3 méter hosszú. Ha azonban sok volt a vágott fa, akkor 2-3 méter után elválasztó falat raktak, ugyanazzal a módszerrel, mint az oldalfalak esetében. Inkább sarkosan szerették rakni, így talán biztonságosabb is volt. Jobban meg lehetett erősíteni. De rakták legömbölyített végekkel is. Különösen a csobakból aprított hasábokból és az úsztatott fából rakták így. Alulról felfelé úgy 70-80 centi magasságig egy egészen keveset kifelé tartott a fal. Onnan felfelé aztán befelé tartott a rakás iránya, kúpszerűen.
Felül kb, félméterre közelítették meg egymást a befelé tartó oldalfalak. Tovább már nem végükkel kifelé, hanem hosszan fektetve enyhén hajló ívvel lett a tető befejezve.
Alkalmatosság. Szerszám, eszköz, építmény. Pl. kapa, villa eszközökre, szerszámokra nagyon gyakran
használják, ha jó fogása van ás könnyen,jól is lehet vele dolgozni. Egy jó élű, jó kapára "de jó kis alkalmatosság,élvezet vele dolgozni. Gépekre és általában minden ilyen munka végzésére való eszközre is mondják. Egy szerencsés hozzáépítés, bővítés, pl. házhoz, ólhoz, szintén alkalmatosság. Ha a szőlőben sikerült a zápor elől idejében fedél alá jutni, akkor a présház, vagy kunyhó is jó kis alkalmatosság.
S ugyanezekre, az alkalmatosság helyett gyakran használják az alkotmány szót is. Egy nagy gép lehet "micsoda egy alkotmány" ami már kissé elismerés is.
Kisajtó. Az utcáról a portára, udvarra való bejárat. A nagy kapu mellett, kizárólag a gyalogos bejárás céljára szolgáló kisebb kapu. Ezt az elnevezést Dombrádon parasztembertől nemigen lehet hallani. Van kapu, de a mellette levő kisebb kapu, az már kisajtó. A legény, ha hazakísérte a lányt, akkor a kisajtóba még megálltak beszélgetni.
Hóhálgatni. Mikor a szekér, vagy szánfogatba fogott lovakat megállítani, csendesíteni igyekeztek. Akkor került erre sor rendszerint, ha a lovak valamitől megijedtek.
Ilyenkor kell a lovakat "hóha, hóháte, hóhe, hóhane" szavakkal megállásra biztatni és rendszerint nem elég egyszer kétszer mondani, hanem többször is.
Erre mondja, aki hallja, "hiába hóhálgatott, nem akartak a lovai megállni ".
Fátvágni. Csak az erdei favágásra használják a kifejezést. Ha otthon, kisebb mennyiségű, vagy akár nagyobb mennyiségű fát akar megvágni, akkor megjelölik a célt is, és együtt mondják: "Vágok mán egy kis tüzrevalót."
Széjjellátást tenni.Megszemlélni, megnézni. A széjjellátást tenni, ünnepélyesebb, jelentősebb aktus volt. Sokszor tréfás éllel is mondták, de komolyan is csak így mondták. Ha például legények másik faluba mentek lányok után, akkor is ezt a kifejezést használták. Vagy még gyakoribb, ha a szülök mentek el 8 tervezett házasság előtt a menyüknek vagy vejüknek a környezetét megismerni.
Szánka A szán neve Dombrádon. A kisebb szánt, azaz szánkót kisszánkának mondják.
Csobolyó .Fából készült, kétfenekű edény, víz, vagy bor szállítására és tárolására. Rendszerint tölgyfából, s néha eperfából készült. Oldalán lyuk volt, de sohasem a fenekén, ill. a végén.
Eresz.Ideiglenes jellegű épület volt, a lakás és istálló egy fedél alatt leve épületének a végéhez toldva, ragasztva. Féleresz tetővel. Oldalfala nem volt. Azt az állandó fal képezte. Másik két oldalán vesszőből, illetve vékony fűzgallyból készült, fonott sövényfal volt. A negyedik oldal pedig nyitott volt, s ez volt a bejárat.
Törekes. Ez is olyan építmény volt, mint az eresz azzal a különbséggel, hogy nem a főépülethez csatlakozott, hanem a szérűskertben készítették,és a szalmakazalnak egy részét rakták rá. Attól függően, mekkora nagyra akarták készíteni, 4 vagy esetleg több oszlopot ástak le a földbe. Egy ajtónyilást kihagytak, rendszerint 1 méter, másfél méter elég volt. A többi részét az oldalnak vessző, ill. füzgallysövénnyel körülfonták, 2 méter magasan padlás-szerűen gerendázatot készítettek. Ezekre keresztül vékony dorongokat raktak és csépléskor erre rakták a szalmát.
Törekes kosár.A legnagyobb méretű vesszőkosár volt a parasztudvaron, így néha másfél méter hosszú is volt. S ehhez képest sz ámíthatjuk a nagyságát. A pelyvának a törekesből az ólba szállítására használták.
Kaska. A kosár neve Dombrádon. Majdnem kizárólag csak így ismerték. Vedd ki a pár hímest arany kis kaskádból.
Szérő. Szérűskert. Az udvarnak az a része, a hol a szalmát, takarmányt tartották, kazlakba rakva.
Garád .Élősövény gledicsiából, akácból, líciumból.
Csutka.A kukorica szára, Csutkagórénak is mondták.
Góré. Napraforgó szár. Kóró. Néha napraforgógórénak is mondták, de ha csak górét mondtak, azt kizárólag a napraforgógóréra, napraforgó szárra kellett érteni. "jó egy szál góré" mondták, ha nagyra, erősre megnőtt a napraforgó. Azonban amit mindenütt górénak neveznek, a kukorica téli tárolására szolgáló építményt. Dombrádon soha, véletlenül sem lehet így megnevezve hallani. Azt kasnak, vagy tengerikasnak mondják.
Csutkakéve. A kévébe kötözött kukoricaszár.
Izék. Amikor a csutkáról a tehenek a levélzetet lerágták, s a szár csupaszon maradt. Ezt ki kellett a tehén jászlából szedni, kévébe kötözni., a szérűskertbe hordani és a kerítéshez támasztani.Ott szél fújta, nap sütötte, s tavaszra, nyárra csakugyan olyan száraz lett, mint a bors. Jól lehetett vele fűteni, kemencét, katlant.
Fűtés. A kemence befűtése kenyérsütéshez, nem neveztek minden fűtést így.
Szévanó. A kemence fűtésekor az izzó pernyének a pártűznek a kemencéből való kihuzásának az eszköze.
Fatál. Nyár, esetleg fűzfából faragott kis kerek teknő, tál. Kenyérsütéskor kelesztéshez kell.Egyúttal mérték. Egy fatál tengeri pl. disznó etetésnél mértékegység volt.
Lehó. Bor, vagy víz hordóba való töltögetéséhez szükséges tölcsér, fából. Éppen olyan, mint egy fatál, vagy kis teknő. Van hosszúkás alakú is, kerek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése