Láczay Györgyné

Láczay Györgyné született Nagy Ilona nyugalmazott tanár visszaemlékezéseiből

Gyémántdiplomám küszöbén

2018. január 22.-én kezdtem el ezt a visszaemlékezést. A televízió, a rádió, az újságok, mint minden évben szépen méltatják Kölcsey Ferencet, (Szatmárcseke), nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, a temetőben Kölcsey emlékhelyét, ami mint minden évben, most is át meg áthatja szívemet - lelkemet. De 1973-ban, amikor Dombrádra kerültem tanítani, az első iskolai tanévnyitó ünnepségen a Himnusz éneklése különleges érzést váltott ki belőlem. Nagyon boldog voltam, hiszen szülőfalumban, egykori iskolámban, ifjúságom színhelyén kezdtem el dolgozni a férjemmel együtt, Láczay Györggyel. Ő lett a körzeti általános iskola igazgatója. Ide tartozott Kistiszahát, Újdombrád, későbbiekben, 1 év múlva, 1974-ben Tiszakanyár is (iskolák, napközi, óvodák).

Olyan indíttatást kaptam drága szüleimtől, nagytiszteletű tanáraimtól, ami nem feledhető, de emlékét is csak felsőfokon lehet feldolgozni. Illés Károly szigorú, de mélyen tisztelt igazgatómtól, Tarr Mária osztályfőnökömtől, zseniális matematikatanártól, Orosz Mária csodás magyar óráitól, Dr. Bereczky Zsigmond zenepedagógustól.

Olyan élményt kaptunk, amely kinyitotta számunkra a tudás kapuját, meghatározta életünk jó irányban alakulását, megalapozta a kultúránkat. Porzsolt Judit orosztanár olyan kiváló pedagógus volt, aki fél év alatt megtanított oroszul írni, olvasni bennünket, több száz szót tudtunk kívülről, és a szavakat alkalmazva már kezdetlegesen társalogtunk is. 4-5 dalt megtanultunk oroszul énekelni, pld.: Volga- Volga, Dolina, Hol az az utca?, stb. tanultuk meg. Hát még a népi játékok, aminek az elsajátítására a saját kertjében került sor. A „ Jöjj el által, jöjj el”, az „El kéne indulni, meg kén házasodni” című játékok. 

                                                                  (saját felvétel) 

Pedagógus pályám során is sok örömet nyújtottak, mert én is betanítottam ezeket, de a Dombrád és Térsége Kossuth Egylet programját is gazdagították a 2000.-ik év elején, felnőttek előadásában. Igazán hagyományt teremtett Jutka néni és mi sikeresen tovább folytattuk. De Dr. Breczky Zsigmond ének- és zenekarához tartozni, vasárnap délelőttönként a templomban Bach, Mendelson, Chopin muzsikát hallgatni is felejthetetlen élményt jelentett. Ezek a megragadó élmények jöttek fel bennem, amikor 1973-ban hazakerültem tanítani.

Sokszor mondtam már magamban, hogy engem a jó Isten is jó kedvében teremtett 1939. június 15.-én (lassan már 80. évembe lépve). Olyan családban születtem a szüleim 6 évi házassága után, amikor kitörő örömmel és nagy szeretettel fogadtak, vártak. Egy évre rá pedig kistestvérem, Kálmán született, akivel boldog és kerek lett a családunk. Édesapám, Nagy Kálmán tőzsgyökeres dombrádi, édesanyám Nagy Margit, aki Pátroháról származott. 20 hold földön gazdálkodó parasztemberek voltak, akik precízen, szorgalmasan dolgoztak, értettek a gazdálkodáshoz. A gazdaságot kiegészítette a 2 szép tábla szőlő az önteleki és a dombrádi szőlőben, a 4 hold erdő, a sok- sok jószág, ló, tehén, sertésféle, töméntelen aprójószág. Mi gyerekek is sokat tanultunk tőlük- helyesen- bevontak bennünket a munkába. A munka szeretetében, intenzitásában, precizitásában ők lettek a példaképeink. Erről már részletesen írtam gyermekeim, unokáim számára, amikor édesanyám születésének 100 éves évfordulójára írtam le élete történetét meglepetésszerűen 2014. június 15.-én. Egyébként édesanyámmal egy napon születtünk, június 15.-én.

Mindketten a testvéremmel óvodába jártunk. Már az I. világháború után volt óvodánk. Óvónénink, Kézi Györgyné Irmuska néni volt, akinek óvodája a boldogság szigete lett. 1 dajka, 1 szakácsnő, Zson Ilonka néni segítségével kezdetleges felszereléssel, de szívvel, odafigyeléssel neveltek bennünket. Sok vers, dalocska, szereplés volt a repertoárjukban. Jól emlékszem egy virágokról szóló mesejátékra, amiben én voltam a gyöngyvirág. Az alábbi dalocska altatta el a virágokat:

Kondul a harang, öreg este már

Gyertek gyerekek a nyoszolya vár,

Öreg anyó jól megveti, rá a paplant teregeti,

Jaj, de puha már ez a kicsiny ágy.

Kifáradt már minden gyerek, pihenésre vár,

Mondd el nagyanyó a hosszú mesét,

Csipkerózsika szép történetét.

Hej, de fon a kis orsója, selyem szálán nincs csomója,

Száll a mese, száll, de magasra száll,

Ki a szemét most lehunyja, mennyországba jár.

Télen nem főztek az óvodában, kiskosárban vittük az uzsonnát, délután 2.-ig voltunk. Óvodás korú barátnőim máig barátnőim. Veress Klárika, Csépke Erzsike, Balla Erzsike, Berencsi Valika. Jó velük ma is beszélgetni, találkozni, telefonálni. Tetszett nekem a pedagógus pálya már kisiskolás koromban. Ha időm engedte, a lakó szobában a széles ablakpárkányon színes gombokkal iskolásdit, tanítósdit játszottam. Erre a pályára vágytam gyermekkoromtól, ez lettem, és ha újra születnék, újra pedagógus lennék.  Gárdonyi Géza „A Lámpás” című művében fogalmazta meg. „Nincs szebb pálya a tanítónál, gyermeki lélekkel foglalkozni felemelő”. Én is ezt vallom most a gyémántdiplomám küszöbén. Határtalanul szerettem őket, gyermekekben soha nem csalódtam.

Gyermekkoromat a II. világháború, édesapám katonáskodása, a 37 hónapig tartó orosz fogsága a Fekete-tenger partján, Zaporozsnyiban, a menekülés, minden anyagi javaink elpusztulása szomorították meg. Az, hogy hazajött, a hit, a szeretet, a szorgalmas munka feledtette velünk ezeket a gondokat. Ahogy már mondtam, bennünket, gyerekeket befogtak minden munkára. Jól tanultunk, de jól is dolgoztunk. Munka közben a magyar népmesék, a magyar nóták, református énekek éneklése, amit drága szüleinktől tanultunk, feledtette velünk a fáradtságot. Rendszere volt az egész hétnek. Egész héten iskolában, mezőn, szőlőben, erdőn dolgozni délutánonként, este leckét írni, tanulni. Hálás vagyok édesapámnak, aki téli estéken velünk tanult- pedig nem volt magas iskolája – de gyakorolt velünk helyesírást, számtant, topográfiát, nem egyszer játékosan versenyeztetett is bennünket. Igaz azok a percek, órák, melyet gyermekeinkkel töltünk, a legértékesebbek és példamutatóak. ezt tapasztaltam. Hétvégén házat, udvart alaposan kitakarítani, vasárnap a templomban megnyugodni, feltöltekezni, délután pedig a rokonokkal, barátokkal találkozni, a szomszédokkal a kapuban elbeszélgetni. Ez volt a trend. A Mátyás, Gombos, Veress családok gyermekkorom óta, mint jó szomszédok hozzám tartoznak.

Már nyolcadikos koromban pályát választottam, tanítónő szerettem volna lenni. Tudtam, hogy van a Kisvárdai Tanítóképző. Vele szemben, a mai Művelődési Ház helyén piac volt. Ott árulták a dombrádiak, az én szüleim is a vöröshagymát és a fokhagymát. Engem is elvittek egyszer erre a szüleim. Láttam a tanítóképzős diákokat, amint a nagyszünetben kiszaladtak a piacra, majd be a Tanítóképzőbe, ma a Szent László Gimnáziumba.

Mit nem adtam volna akkor, ha tudom, hogy én is ide járhatnék majd. 1953 nyarán egyedül, társaimmal kerékpárral felvételiztem ide, ahol sajnálatosan mi voltunk az utolsó képzős osztály. A felvételi egy magunk választotta népdaléneklésből állt, melyből a három tanár megállapította személyiség jegyeinket, alkalmasak vagyunk-e a pályára. Olyan kár, hogy azok a nagytiszteletű tanárok Dr. Túróczy Margit, Dr. Kovács Magdolna, kik a Sorbonne hallgatói voltak, Makai László, Kiss Ibolya és sorolhatnám tovább, nem pallérozták tovább a tanítóképzős növendékeket, kiktől olyan mélyreható tudást, magas műveltséget, hazaszerető érzést, a művelődés összes alapterületén való helytállást kaptunk.

Tanórák után részt vettünk egy „Népművelési szakkör”-ön, ahol festészettel, táncművészettel, a Kisvárdai vár területén ásatásokat végeztünk, A Művelődési Házban kiállítások rendezését, színielőadáson vendégfogadást tanultunk, természetesen szakember irányításával, mely óriási segítséget nyújtott a későbbi munkánk során is.

A Tanítóképző 4 éve után érettségiztünk, egy évre 1-1 iskolához kerültünk. Én Nyírtasson találtam meg a helyemet. Dombrádról Nyírtassra 18 km-t jó időben egyedül tettem meg hétvégeken. 3 osztályt kaptam. Felejthetetlen évem volt, ma is emlékszem név szerint a gyerekekre. Ősszel nyitott ablaknál tanítottam, a szomszéd portától orgonasor választott el. Mikor lehullottak a falevelek, akkor találkoztam a szomszéd görög lelkész bácsival, aki az orgonabokornál ülve élvezettel hallgatta a tanításomat – mondta ő a későbbiekben.

1958-ban, az egy év után képesítő vizsgát tettünk Nyíregyházán a Kálvineumban. Ekkor kaptuk meg azt az „Oklevelet”, mely feljogosított az általános iskola alsó tagozatának tanítására. Én ezt a képesítő vizsgát kitűnő eredménnyel szereztem meg.

Elmondhatom, hogy az alma mater a „Kisvárdai Tanítóképző” felkészített bennünket szakmailag is arra, hogy az alsó tagozatban helyt tudjunk állni. Sokszor tanítottunk a gyakorló iskolában. Első órám az „f - F” betű megtanítása volt. A Tanítóképzőben minden percben arra neveltek, „Tanító leszel, te gondoskodsz a rád bízott gyermek előmeneteléről, tudásáról, szabad idejének hasznos eltöltéséről, parallelben a szülőkkel együtt”. Ez a kapcsolat fogadóórákon, családlátogatásokon, szülői értekezleteken realizálódott. Mindig is éreztem, hogy a szülők tőlem várnak segítséget az otthoni neveléshez, amellett, hogy tájékoztattam őket gyermeke iskolai munkájáról, hiányosságai mellet a dicséret nem maradt el. Dicséret- én ezt óriási hajtóerőnek tartottam pályám során. Szüleink mindkettőnket taníttattak. A testvérem mezőgazdasági gépészmérnöki diplomát szerzett Budapesten. Nem folytattuk szüleink mezőgazdasági munkáját, annál is inkább, mert taníttatásunk egybeesett a termelőszövetkezet indulásával, szervezésével. Ha kevés fizetéssel is, de havi fizetéses kereső lettem. A 720,-Ft kezdeti bérem a minimális megélhetést biztosította. Egy egyszerű női kerékpárt 780,-Ft-ért lehetett venni. Ilyenkor a szüleim egészítették ki a béremet.

20 éves voltam, amikor házasságot kötöttem Láczay György pedagógussal, aki Nyírtéten volt iskolaigazgató. Ebben a kis faluban jól éreztük magunkat. Szerettek és szerettünk is itt lenni, vártuk két gyermekünk születését. 1963-ban György fiúnk, 1966-ban Enikő kislányunk született. 

Mindkét gyermekünkkel 3 hónap szülési szabadságot kaptam, vissza kellett menni tanítani, és a szombat sem volt szabad. Óvoda is Nyírtéten akkor volt kialakulóban, a szülők is távol voltak. Nehéz volt a gyermeknevelés, segítettek a jó szomszédok, majd az óvoda, de sokszor a gyermekem a tanterem padjában ült, a többi gyerek között rajzolgatott, képeket nézegetett, ragasztott. Meg kellett tanulnia szépen, csendben viselkedni 2 évesen. A gyermekeim nagyon szerettek iskolában lenni, jól érezték magukat a gyerekek körében. Nyírtéten 3-4. osztályban tanítottam a szolgálati lakásunk melletti 1 tanteremben. Minden percet az osztályommal töltöttem. 32-36 fős csoportokkal. Ott a Baktalórántházi Járásban az volt a szokás, hogy igazgató feleségek munkáját, osztályát csak szakfelügyelő mérheti fel. Ma is büszkén emlékszem vissza azokra a számtan, olvasás, fogalmazási eredményekre, amelyek ott születtek. Így volt ezzel a férjem, az igazgató is.

Órán kívüli közösségi munkában is részt vettem, felnőtt lányoknak kézimunka szakkört szerveztem, zenét hallgattunk, táncoltunk, vidám jó kis csapat kovácsolódott össze a téli estékre. Bejártam Nyíregyházára a Művelődési Központba, ahol Dalanics György vezetésével népi játékokat, néptáncokat tanultunk. Bővítettem repertoáromat és Nyírtéten is betanítottam a somogyi leánytáncot, kanásztáncot, Cicelle-t, stb. Nyírtétről város közeli faluba, Nyírturára pályáztunk 1969-ben, azzal a célzattal, hogy Nyíregyházán fogunk letelepedni, házat építeni, de a történelem másként íródott. 1973-ban meghívták a férjemet szülőfalumba, Dombrádra, az igazgatói feladatok ellátására. Mint körzeti iskolaigazgató látta el a feladatát 1992-ig.

Közben én 1969-1973 között megszereztem a háztartási ismeretek és gyakorlatok szakirányú végzettséget, majd 1973-ban történelemből szaktanári diplomát szereztem a Nyíregyházi Főiskolán. Nagy szeretettel és odaadással tanítottam több éven át 1969-1979-ig a háztartási ismereteket, de késő tavasszal és kora ősszel az iskolakertben kiegészítettem mezőgazdasági munkával, gyakorlatokkal, így lett kerek a tantárgy. Téli időkben csak a lányoknak tanítottam háztartási ismereteket. A gyakorlati munka eredményeiből tanáraiknak és a gyerekeknek bemutatót tartottunk. Mintakendőt készítettünk 5. o.-ban, melyen a kézi varrás minden fajtáját stílusát meg lehetett ismerni (fércelés, szegély, foltvarrás, monogram tervezés és láncöltéssel kivarrás). 6. osztályban kötényt varrtunk kézzel, géppel. 7. o.-ban szoknya varrást kézzel - géppel, 8.-ban ujjatlan blúz varrása kézzel-géppel. A lányok a bemutatókon büszkén viselték alkotásaikat. 

Afféle divatbemutatót rendeztünk. Sütöttünk süteményeket, főztünk hétköznapi, ünnepi ételeket. Kóstolóra hívtuk a tanáraikat, szülőket, gyakoroltuk a vendégfogadás, vendégvárás etikai kódexeit, a terítés, a tálalás szépségeit ikebanák készítésével. Elsajátítottuk a befőzés alapismereteit, ahol cél volt a minél kevesebb tartósító felhasználása. Készítettünk sajtot, krémet. Jól esik hallani egykori tanítványaim szájából, hogy milyen sokat jelentettek azok az órák, hogy jobb anyák és feleségek lettek. Azt hangoztattam, hogy egy éléskamra, spájz akármilyen kicsi is, a háziasszony tükörképe. Minden fórumon azt is hangoztattam abban az időben, hogy ezeket az órákat ki kellene terjeszteni a fiúk körébe is, hogy ők is be tudjanak segíteni az otthoni munkába és így jobban tudják értékelni feleségük, párjuk színes otthoni tevékenységét. A mai divatos Vacsoracsata is azt igazolja, hogy hány férfi tudja jobban forgatni a fakanalat. 

Én is büszke vagyok a Peti unokámra, aki gazdasági menedzserként remekül főz, aki ügyesen bevásárol, elkészíti a menüt, és ötletes, új dolgokkal is próbálkozik. A gyöngyöző marhahús levese sok zöldséggel csak úgy kacag a fazékból. De a másik 3 unokám is, a 2 kislány, Dóra és Lili, valamint Bence is valóságos konyhatündérek az egyetemek elvégzése mellett. 

A pályám 2. felében csak történelmet tanítottam. Mindig az volt az elméletem, hogy az a gyermek, aki tanórán kívül többre képes, szárnyaltatni kell. Így adtam lehetőséget ár 5. osztálytól 1-1 előadás tartására önállóan, kívülről, mely bátorított és hihetetlenül segítette a beszédet, a választékos kifejezőkészséget, a magával szemben támasztott igényes munka elsajátítását. Szerettem a gyerekeket versenyeztetni, akkor is, ha az arra való felkészülés, felkészítés nekem is több munkát adott. Azt látom, hogy ezek a fiatalok hozzák is a formájukat, főiskolát, de leginkább egyetemet végeztek. Ma is büszke vagyok rájuk.

Az alábbiakban ezekre a versenyekre, versenyzőkre szeretnék kitérni, akikkel már akkor is szoros kapcsolatot alakítottam ki, hiszen legtöbbször otthon, a lakásomban készítettem fel őket. Korán reggel megfőztem az ebédet és jókedvűen együtt fogyasztottuk el, majd folytattuk a munkát.

Többször voltunk Tiszavasváriban, Vasvári versenyen. Emlékezetes volt a kisvárdai csapat, Marczinkó István csapata, akikkel fej-fej mellett álltunk a dobogós helyért, helyezésért. 1976-ban Rákóczi versenyen Mátészalkán 5 fős fiú csoporttal indultunk. Akkor délután bejutottunk a döntőbe. Már az ebédnél megsúgta valaki, gratulált. „Ti kaptátok a legtöbb pontot”. Délután a döntőben 2. helyezést értünk el. Az 5 fős fiú csapat ma 55. életévük távlatából méltán emlegetik a jutalmukat, az egy hetes úttörő találkozót Sárospatakon. Balla János, Csáki László, Hegedűs István, Láczay György, Szanyi Attila részvételével.

10 évig voltam könyvtáros a tanári munkám mellett. Tanórák után, kora délután tartottam könyvtári órákat. Igyekeztem a könyvtárat vonzóvá tenni a gyerekek és a szülők számára. Tisza, szép, virágos környezetben valóságos műhelymunka volt a könyvtárba hetente 2x3 órában. Gyakran tartottam itt szülői értekezletet osztályom szülői számára. Egy- egy verses kötet, új könyv felkeltette érdeklődésüket, maguk is kölcsönöztek, ezzel is buzdították gyermekeiket az olvasásra. Szerettem kirakni az ajtó elé asztalra a soron következő kötelező vagy ajánlott olvasmányokat.

Ilyenkor aktív könyvtárlátogató kislányok vagy kisfiúk segítették könyvtári munkámat. előadások is voltak a könyvtárban, melyek évfordulókhoz kötődtek, pld. Dénes Zsófia, Zrínyi Ilona, Móricz Zsigmond, Kivilágos kivirrattig. Erre úgy kellett felkészülni, hogy elolvasni a könyvet, maximum 40-45 percben összeállítani a tartalmát, legalább a fontosabb szereplők ismertetésével, majd azután nekem a szaktanárnak főpróbát tartani, és akkor jött a könyvtárban az érdeklődő gyerekek előtt az előadás. Óriási volt az érdeklődés. Emelte az előadás színvonalát, ha 1-2 percben a könyvből kiolvasott 1-1-érdekes részt.

Emlékezetes volt a megyei Móricz Zsigmond olvasónapló pályázata, melyre 10 tanuló pályázatát nyújtottuk be. 4 tanuló bejutott a döntőbe a megyei könyvtárba, amikor is elhoztuk a 2., 3., 4., 5. helyezéseket. Név szerint Szerdi Zsófia, Somogyvári Ágnes, Lingvai Klára, Gyüre Melinda személyében. 1989-ben Nyíregyházán a Bem Iskola Bem apó versenyén dobogós helyezést ért el Fábián Ágnes és Tóth Gabriella. Ők tanították meg több száz versenyzőnek énekelni az írásbeli versenydolgozatukban szereplő régi, ősi lengyel himnuszt.

„Isten, ki lengyel élt sok számos évet,

Elvitte őt a számtalan veszélybe,

Szent orcád előtt könyörögve kérünk,

Szabad hazánkat ó add vissza nékünk.

Könyörög a vajda, sír egy egész ország,

Zokogva kiáltja, oda a szabadság.”

1994-ben megnyertük a Kelet-Magyarországon rendezett Kossuth versenyt, bejutottunk Pestre az országos döntőbe, mint egyedüli falusi iskola. Elhoztuk a rangos 6. helyezést. Sipos Katalin, Berencsi László, Katona István részvételével. Ma jogász, mérnök, lelkész a végzettségük. Szintén a Kelet-Magyarország hirdette meg a „Dicsőséges 133 nap” című versenyt. A többfordulós versenyen a 10 tagból álló fiúcsapat első lett.

Ők vetélkedtek Kárpátaljával és győztek. Jutalmul kaptak 1 napos Kárpátaljai utazást. Miskolczi Márk,Pancsira Zsolt, Gombos László, Mátyás Béla, Henter János, Pásztor Csaba, György Attila, Balogh László és még ketten.

Országos többfordulós versenyen vett részt történelemből Lingvai Boglárka. Büszke voltam rá én is, és természetesen osztálytársai is. Az nagyon helyes volt az iskolánkban Dombrádon, hogy minden tantárgyból, minden verseny eredményét kihirdette a tanuló ifjúságnak az igazgató, vagy helyettese. Ez óriási motivációt jelentett a többi tanuló részére.

A könyvtárban tartottam a honismereti szakkört 1973 őszétől, melynek célja volt a szellemi, tárgyi, néprajzi emlékek gyűjtése 10-30 fővel. Jártunk 1-1 idős embernél, akik beszéltek fiatal korukról, munkájukról. A tanulmányi sétán megfigyeltük a régi, szép épületeket, gyűjtöttünk szólásmondásokat, népdalokat, régi ételek receptjeit. Gyerák néni megtanított bennünket, hogyan kell liszt nélkül tésztát gyúrni. Reszelt nyers krumplit és összetört főtt krumplit kell összegyúrni és nudlit formálunk. Pályamunkával kerültünk Tivadarba a honismereti táborba. Pld. „Fokhagyma termesztése Dombrádon”, „Menekülés a 2. vh. idején Dombrádról”, „Egy szíjgyártó szerszámai, napi munkája”. Ezek a pályázó gyerekek velem együtt az 1-1- hetet felejthetetlenül töltötték el. A szakköri munkát befejezésül minden évben ugyanott, a Tisza- parton a mércénél, egy fa alatt töltöttük el vidám szalonnasütéssel. Mind nekem, mind a tanulóknak ez a gyűjtőmunka gyönyörűséget jelentett, amibe egyre többen, a felnőttek is bekapcsolódtak.

El kell mondanom, hogy már 1973 előtt Balla Ferencné földrajztanár megkezdte a gyűjtögetést, de azért adta át nekem, - mondta - mert az én történelmi szaktanári végzettségemhez jobban tartozik. 

Az összegyűjtött emlékeknek az első tároló helye a központi iskola, meg a református iskola két aprócska szobája volt. Az iskolavezetés körbe felpolcozta a helyiséget, oda helyeztük el a gyűjteményeket. Ezután megkaptuk az önkormányzattól a vasút melletti emeletes épület 3 helyiségét. 1997-ben egy szeptemberi vasárnapra kellett 1 hét alatt működőképessé tenni a Helytörténeti kiállítást. Festés, mázolás, polcozás, mosás, vasalás, szegelés ment, mint a karikacsapás. az aula, a lépcsőház is megszépült, gyönyörű szőttesekkel és Juhász József festőművész bekeretezett képeivel, amit Láczay György vett gondozásba és bekereteztette. Az önkormányzat, a szakköröseim és lelkes kollégáim segítségével elkészült a kedves, beszélő kiállítás. Mind a falu népe, mind a hazalátogató elszármazottak, a látogató vendégek örömüket lelték benne. Nem volt állandó nyitvatartási idő. Mind a Művelődési Ház dolgozói, jómagam, mindig és korábban sokat tettek, segítettek, hogy ilyen szépen álljon ez a néprajzi múzeum. A Polgári iskola teljes felújítása után került a gyűjtemény a végső helyére, 4 egykori tanterembe. Az 1. teremben „Horváth József alkotóház” címmel alkotóház, a 2. és 3. teremben a Helytörténeti kiállítás kapott helyet, a 4. terem, mint történelmi terem Dr. Sipos József egyetemi tanár több évtizedes szorgalmas gyűjteményét őrzi. Dombrád múltjával, kialakulásával kapcsolatban álljanak itt azok a nevek, akik sokat tettek az első helytörténeti kiállításért.

Solymosi László, Kozmáné Kasza Veronika, Láczay György, Vincze Menyhért, Pellei Zoltán, Somogyvári Miklósné, Pásztor Sándorné, Samu Istvánné, Váradi Gézáné, Nagy Pál Ilona, Solymosi Lászlóné, Láczay Györgyné, Szántó Dezsőné, Balla Ferencné, Bányácski néni, Ágoston Andrásné, Baka Magdolna, Kárpátaljáról Katona Béla és családja.

Meg kell emlékeznem a Képtár kiállításairól, melyek leginkább időszakosak voltak, de kiegészítették a gyűjtőmunkát. Szőttes kiállítás, Kézimunka kiállítás, Gobelinek gyűjtése és kiállítása, Sajtókiállítás Kalenda György újságíró részvételéve, Albert Róza naiv festő kiállítása, valamint megannyi, a Művelődési Ház alkotótábora rendezésében készült kiállítások. A Képtárban rendezett kiállításoknak is tárlatvezetője voltam, leginkább szombat, vasárnap, mert akkor jöttek többen a látogatók. De telefonon én is értesítettem ismerősöket, akik hozták unokáikat. A Vendégkönyvekben lévő bejegyzések mind azt igazolják, hogy elismerték munkánkat, becsülték elődeinket, az alkotók munkáját. 

Titkára voltam a településünkön működő Történelmi emlékbizottságnak Váradi Gyurka bácsi elnökkel. Ez a bizottság a 2. világháborúba odaveszett hősöknek állított emléket. Összegyűjtöttük az emlékművön található neveket, az emlékmű felállításához felajánlott adományokat, részt vettünk az avató ünnepség megszervezésében. A megható ünnepségen a sétakertben nekem az a szerep jutott, hogy emlékezzek minden egyes személy, hős életére. 1-1 gyertyát gyújtottam és soroltam az áldozatok neveit, életkorukat. 

Igyekeztem mély érzéssel és átéléssel teljesíteni ezt a nem könnyű feladatot, melyet a gyászoló családtagok, résztvevők velem együtt átélték. Az esemény alatt a református templom tornyából Nagy Csaba tárogatójának megható, csodás hangja méltán adta a zenei aláfestést. A Művelődési Ház Vincze Menyhért vezetésével évek hosszú során pályáztatta a szép, virágos házakat, udvarokat. Mi a Kölcsey utca 5.-ben 3-szor lettünk ezen pályázatok sikeres díjazottjai, nagy örömünkre.

2000. június 14.-én az a megtiszteltetés ért, hogy a dombrádi képviselő testület engem kért a milleneumi zászló szalagjának felkötésére zászlóanyának.( A határozatot a dokumentumaim között tisztelettel őrzöm) A szalag felkötésekor a beszédem a következő volt.

Meghatódva kötöm rá szeretett szülőfalum, Dombrád milleneumi zászlójára az első szalagot. Mély tisztelettel gondolok vissza azokra, akik az elmúlt időkben, évszázadokon, évezredeken itt a Tisza parton, büszkeségünk helyén kialakították és formálták községünket. Hitték és hisszük, hogy a Tisza csobbanó vize, természeti szépségekben gazdag partja nemcsak életet adott, hanem idecsalogatta a pihenésre vágyókat. A művészeket alkotásaik készítésére inspirálja, mely lelket- szívet melegít. Tudom, hogy aki tapasztalta, az megérti, hogy a fűzfák leveleinek halk suhogása a legjobb idegnyugtató orvosság, különösen ebben a pezsgő világban. Áldást kívánok és kérek azokra, akik most a jelenben, majdan az elkövetkezendő időkben azon fáradoznak, hogy ez a település, induló kisváros impozánsabb, gazdagabb, lakosságát megtartó és szaporító erővel rendelkezzen. Ehhez hitet és erőt a legnagyobb magyar, Széchenyi István arc poetikájából szeretnék meríteni:

„Ha lenyesik szárnyaimat, gyalogolni fogok.

Ha levágják lábaimat, a kezemen járok.

Ha ezeket is kiszakítják lassan csúszom,

Csak használhassak nemzetemnek.”

Már nyugdíjas koromban, 2000-ben alapító tagja lettem a Dombrád és Térsége Kossuth egyletnek. Bár Amerikában jártam éppen akkor, amikor vezetőségválasztó közgyűlés volt, és engem választottak meg első elnöknek. Ez a civil szervezet ma is szépen működik. Több, mint 50 tagot számol, vetélkedőket, évfordulókat, kirándulásokat, ünnepségeket szervez, sátrat állít a híres városi csülkös napon, bálokat, záró bulikat szervez. Remek a közösség. Pár évi elnöki vezetésem után Kozmáné Kasza Veronika, majd Simonné Kovács Edit vette át a vezetést. Ma is tiszteletbeli elnök és vezetőségi tag vagyok. Fontosnak tartom minden fórumon az elszármazott dombrádiaknak a munkáját, verseit életben tartani itthon is. Így Horváth József tanár, költő 3 kötetes verseit, Gombos Gyula verseskötetét, Dombrádi Horváth Géza verseit, Sipos Kálmán és Orosz Károly olvasókönyveit, érezzük mi is magunkénak, legyünk büszkék rájuk.

2010-ben megkaptam életem legrangosabb, legkedvesebb kitüntetését, Dombrád Város Önkormányzat képviselőtestületének kitüntetését a „Pro Urbe”- Dombrád Városért díjat. Kozmáné Kasza Veronika megható és kedves beszéde után a sok- sok virág, a családom teljes egészében, teljes létszámmal fokozta boldogságomat és felejthetetlenné tette ezt a napot. Nagyon kár, hogy Kálmán testvérem pár hónappal előtte bekövetkezett halála miatt nem lehetett együtt velem.

1995-ben 40 éves pályafutásom után mentem nyugdíjba, majd 2 évig óraadóként történelmet és háztartási ismereteket tanítottam Molnár Gézáné, Marika meghívására a református iskolában. Ez egy új kihívást jelentett nekem, állami pedagógusnak. Gondot nem, mert a hit az életem része és drága szüleim indíttatására, a 30 évig tartó presbiter édesapám és a kötelességét mindig tudó presbiterné édesanyám (úrvacsora kenyér sütése, egyházi szőlő művelése, úrasztali terítők hímzése, vendégfogadás, templomtakarítás) példát mutattak nekem az egyház életéből.

Az eddig beszámolt pedagógus és gyűjtőmunkám átnyúlott a nyugdíjas évekre is. Valójában, mintha nem is mentem volna nyugdíjba. A gyűjtőmunka, a kiállítások szervezése, a tárlatvezetés teljes embert kívánt 2013-ig. Az utóbbi években én is sok otthoni tárggyal, bútorral gazdagítottam az alkotóházat, segítettem nap, mint nap a fiatal tárlatvezetőt, tudatosítottam, hogy a gyűjtést soha ne tegyék befejezetté. El kell, hogy mondjam, hogy Nyírtasson, Nyírtéten, Nyírturán és Dombrádon is csak egy tagja voltam az alkotó közösségnek, akik a gyermekszeretetből, pedagógiai munkából jelesre vizsgáztak, akiket a szülők és az egykori gyerekek még ma is felső fokon emlegetnek, tanítványaink pedig olyan sikerek, hogy büszkék lehetünk rájuk.

A magánéletem sem választható el a közélettől. Két gyermeket neveltünk fel és taníttattunk. György fiúnk jogi egyetemet végzett és Kisvárdán a Láczay Ügyvédi Irodában segíti, szolgálja óriási szorgalommal az ügyfeleit. Gimnáziumi tanárnő feleségével, Pipoly Csillával tiszteletre és becsületességre nevelték fel a ma már jogászként dolgozó György Bence fiúkat, valamint a közgazdasági egyetemet végzett, gazdasági menedzserként dolgozó Péter János gyermeküket. Másik gyermekünk, Enikő és férje, Dr. Szakács János Debrecenben, a Bem téren fogorvosként dolgoznak, a Dr. Szakács és Társa Kft-ben nagy szakmai hozzáértéssel, odaadással gyógyítják betegeiket. Így nevelték fogorvosként végzett, de ma már a Klinikán szájsebészként dolgozó Dóra és a jövőre fogorvosként diplomázó Lili kislányukat is. Boldogan teljesítettük minden alkalommal nagyszülői „teendőinket”. Legnagyobb boldogságunk, amikor együtt van a 10 tagból álló családunk.

Kitüntetéseim:

Kiváló úttörő nevelő 1985.
Kiváló munkáért miniszteri dicséret 1990.
Pedagógiai Szolgálati Emlékérem 1995.
Országos Kossuth Szövetség emlékplakett 2002.
Kultúráért Ady Endre emlékplakett 2005.
Pro Urbe - Dombrád városért 2010.

Ezekkel a gondolatokkal várom a jubileumi 60. évet, a gyémántdiplomámat, amit - ha a jó Isten engedi - teljes családi körben szeretnék megünnepelni.

2018. május 22.

Láczay Györgyné született Nagy Ilona