Kandó Judit és Francois Cézár

Az alábbi írás megjelenítéséhez köszönettel tartozom Ágoston Évának, aki összefogta és inspirálta a két, egykoron Dombrádon élt Kandó Juditot és Francois Cézárt emlékeik megírására. Nekik pedig külön köszönet az írásos emlékekért és képekért. 

A kommunista Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok „kényszerlakhelyre” történő átköltöztetését és általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre.

Dombrád a Hortobágyi internáló tábor után az egyik legnagyobb olyan település volt, ahova a Budapestről kitelepítettek élték mindennapjaikat. Közülük az egyik volt kitelepített Kandó Judit és Francois  Cézár , akik gyermekként kerültek szüleikkel  Dombrádra. 

Francois Cézár : Nagyapám  1882-ben a Franciaországi Reimsből jött Törley hívására Budafokra vagy ahogy akkor hívták Promontorra. Kitartó, szorgalmas munka és a magával hozott tudás meghozta gyümölcsét, világhírű pezsgőgyárat épített fel. Itt élte fiatal életét apám Francois József. Már gyerekkorában bekapcsolódott a pezsgőkészítés mesterségébe, minden munkafogást kitanult a hordómosástól a címkeragasztásig. A második világháború és az utána következő évek véget vetettek a termelésnek, a pezsgő mint nemkívánatos burzsuj ital nem illett az egyszerű proletár asztalára. A gyárat 1950-ben államosították, így  a Borforgalmi Vállalat kezelésében raktárnak és javítóműhelynek használták. Minket még megtűrtek a lakásunkban. Rendszeressé váltak a házkutatások amikor is megtalálták a közben az általuk odacsempészett lőszert, vagy egy német Mauser pisztolyt. Így történt, hogy apám két bátyját fegyverrejtegetés vádjával  a váci fegyházba zárták. Na ilyen zűrös , kiszámíthatatlan jövőjű korban eszméltem a világra ami nekem akkor természetesnek tűnt.

Hogy én 1942-ben megszülessek apámnak egy anyát is kellett keríteni. Megismerkedett és beleszeretett egy csinos budafoki lányba  akinek két hibája volt.

Az egyik, hogy nem volt vagyonos tehetős családból való. A másik az, hogy a mamája az akkor úgy hívott OMTK ( Országos  Magyar Tejipari Központ ) tejbolt vezetője volt. Akkoriban úgy látszik még sokat adtak az un. rangon aluli házasságok elkerülésére, mert annak ellenére, hogy a Francois családot egy józanul gondolkodó felvilágosult családnak tartották, mikor meghallották apám döntését kitagadással fenyegették. A következő bonyodalom forrása az volt, hogy apám oly mértékben volt allergiás a tejre, hogy a puszta megemlítése is nemkívánatos reakciókat produkált.


Szegény anyám sokszor nevetve mesélte, hogy mikor elmentek meglátogatni a mamát a tejcsarnokba az volt az első szava  " gyer' fiam igyál egy pohár finom tejet ! " S már merítette is a kannába poharat. El lehet képzelni a folytatást. Szegény nagymamámnak nem sok szerencséje volt a tejjel, a nagyapám is inkább borral vagy egy fröccsel oltotta a szomját aki a gyufagyárban volt hivatalnok.

Most a történet legnagyobb igazságtalansága: Dombrádon fekszenek már jeltelen sírban a könyörtelen vörös hatalom üldözöttjeiként. Ők akik tényleg olyan messze voltak a népnyúzó kizsákmányolóktól mint az a bizonyos  Makó Jeruzsálemtől. Zokszó nélkül végig élték a kitelepítéssel járó nyomorúságot  és szomorúan vették tudomásul, hogy még a nyugdíjukat is megvonták.

1951 június vége felé talán 27-én reggel erőszakos csengetésre ébredtünk. Anyámmal voltunk otthon, apám már korán reggel dolgozni ment a nagytétényi  disznóhizlaldába ahol mint etető kapott munkát. Az ajtóban  két ÁVH ruhás ember állt és rövid beszélgetés után egy papírt adtak át anyámnak. A papíron ez állt : 24 órán belül hagyjuk el a lakásunkat és csak 250 kg pakkot vihetünk koponyánként magunkkal. El kell képzelni, hogy az akkori közlekedési viszonyok mellett anyám Nagytéténybe utazott apámért és mire visszajöttek már eltellett egy fél nap. Telefonról  szó sem volt. Felfoghatatlan, hogy szüleimnek honnan volt ereje  a következő néhány óra átélésére. Tény, hogy el kellett dönteni mi lesz fontos a túléléshez, mi legyen az itt maradó értékekkel , hogy és mibe csomagolják az elvihető dolgokat. Nekem a rokonok és az ismerősök értesítése volt a feladatom akik hamarosan ellepték a házat.

Rövidesen ki egy állólámpával ki egy képpel távozott a nagyobb darabokat későbbre hagyva. Egy most olyan népszerű agyturkász komoly tanulmányokat írhatott volna az emberi kapzsiság és haszonlesés témájában. Majd mi megőrizzük nektek bármi is történik- mondták és vittek mindent. Persze ezekből szinte semmi sem maradt meg. Na ez lett a háború után megmaradt ingóságainkkal.

Ez az éjjel alvás nélkül tellett, elültünk a batyukon és vártuk a teherautó érkezését.

A katonai teherautó betolatott az udvarra és leugráltak a kiskatonák. A parancsnokuk kiszállt a fülkéből és terepszemlét tartott. Megemelgette a ládákat, csomagokat majd félrehívta apámat s közölte, hogy a cuccok nehezek és ezeket nem viszik el . Hogy mégis megérkezett Dombrádra az összes holmi  az annak a pár százforintosnak  köszönhető amit apám akkor az ÁVO s tiszt kezébe nyomott. Végül mi is felkászálódtunk a platóra és leeresztették a ponyvát , hogy ne tudjunk egy búcsúpillantást vetni a távolodó otthonunkra. Azt hiszem a rákosrendező pályaudvarra érkeztünk ahol már várt egy szerelvény ami személy és tehervagonokból volt összeállítva. Mi  egy szabadban álló asztalkánál ülő tisztnél regisztráltunk és felszállítottak egy elöl hátul nyitott peronos személykocsira, ahol már többen is voltak. Az ablakok kívülről le voltak meszelve és úgy voltak rögzítve, hogy ne lehessen lehúzni. A két peronon egy egy katona volt dobtáras géppisztollyal a vállukon. Hogy az út meddig tartott nem tudom . Arra emlékszem ,hogy amikor Nyíregyházán átraktak a kis vonatra, kisebbfajta ünnep tört ki amit én nem értettem, hogy miért volt. Később tudtam meg, hogy az úton mindenki attól félt, hogy Szibériába  visznek vagy legalább is az Ural környékére. Ugye milyen könnyű örömet szerezni pláne a nyomorunk legelején egy kis időre elfeledtették a borzalmakat.

A nyíregyházi átszállás örök emlék marad számomra. Amikor kiléptünk az állomás épületéből és megláttam a kis-vonat mozdonyát,  ott állt a kis szerelvény elején , hatalmas öblös keményéből bodorodott a füst a kerekei közül sisteregve szökött a gőz, s talán a mi tiszteletünkre apró füttyentést hallatott. Olyan volt mintha a meséből lépett volna ki .

Nemsokára ez a kis szerkezet döcögött velünk utazásunk célja Dombrád felé...

1953 Kandó Judit és édesanyja

De nem csak egyedül Francois Cézár érkezett meg azzal a bizonyos vonattal. Vele utazott, későbbi felesége Kandó Judit és családja is ....

Ő maga a kitelepítésről így emlékszik vissza.

V. kerületi Deák téri iskolába jártam. Vártam a nyarat, mert Kandó nagymamámhoz készültem vidékre.  Júniusban furcsa dolgok történtek otthon. Arra lettem figyelmes, hogy anyám és nagyszüleim izgatottak. Jöttek-mentek a rokonok, ismerősök és sugdolóztak. Június 28-án megtörtént a tragédia. Érkezett egy kitiltó határozat, miszerint Szent-Imrey István, neje, leányai dr. Kondor Ferencné és Fogarassy Györgyné azonnali hatállyal kitiltatik Budapest területéről és lakhelyéül a Szabolcs-Szatmár megyei Dombrád községet jelöli ki. A kijelölt lakhely nem elhagyható. 

Jellemző volt az akkori hivatal kapkodására, téves adminisztrációjára, a frissen kinevezett káderek pontatlanságára, hogy szarvashibákat követtek el. Stencilezett, sorszámozott papírokat töltöttek ki. Így nemcsak névelírások voltak, hanem családokat szétválasztó intézkedések is a téves adatok miatt. Anyám húgát és férjét is különválasztották: Sőt a későbbi férjem családjában, a Francois családban is lemaradt a családfő a listáról. A kitelepítési papíron csak a feleség, gyermek, valamint szülei szerepeltek. Francois József pezsgő gyáros börtönbüntetését töltötte megjegyzéssel kapták meg a kitelepítési végzést. Ez teljességgel valótlan volt, mert két testvére volt fogságban. Külön végzést kapott idős édesanyjuk, Francois Cézárné pezsgő gyáros özvegye egyik leányával. Ők is Budafokon, de nem egy háztartásban éltek.

Nem emlékszem, hogy az irat átvételekor otthon voltam-e? De láttam a kétségbe esett csomagolást: mit vihetünk magunkkal? Mire lehet szükségünk? És egyáltalán hova visznek? Dombrád közel van a szovjet határhoz. Talán Oroszországba megyünk? És miért? Mi a bűnünk? Nagyapa már idős és beteg: Az első világháborúból tüdőtágulást hozott haza. Ó volt egyedüli férfi négy nő között.

Mindenki segített Vittek magukkal szőnyeget, festményt, könyveket, damasztot, porcelán, üvegedényeket. Vajon mi lesz a sorsa mindennek? Nekünk csak a legszükségesebbet volt szabad magunkkal vinni, annyit, ami egy autóra ráfért. Edény, ágynemű, és személyes ruhafélék. Asztal, szék, ágy, mosófazék; teknő, lavór, szerszámos szekrény: A csomagleltár 25 tételből állt. Hajnalban megérkezett a teherautó. Anyám neve tévesen a listán Kondornak volt írva. Nem egyezett, így kettőnket nem vittek el azonnal. Fájdalmas volt búcsúzás. Vajon látjuk-e még egymást? A lakást lezárták; de nem sokkal később a tanács lakásgazdálkodási osztálya kiutalta. Vajon közrejátszott a kitelepítésünkben a lakásigénylés? Sajnos nem feledkeztek el rólunk. 
Szeptember 30-án megkaptuk Dr. Kandó Ferencné és kiskorú gyermeke részére a végzést, miszerint 48 órán belül Dombrádon szüleinél foglaljuk el kijelölt lakhelyét.

Anyám megpróbált a Kandó családra hivatkozva fellebbezést benyújtani. Elmenekültünk Budapestről Szentmártonkátára, Kandó nagymamámhoz. Nagyapám Kandó Béla Bertalan rendőrkapitány, a túrkevei rendőrség vezetője 1928-ban tragikusan elhunyt. Ó volt az egerfarmosi Kandó Ferenc unokája. Nagymamám passaui Hofer Margit miután 1944-ben meghalt első szülött fia, vagyis az apám, Bertalan nevű fia pedig az orosz fronton hadifogságba esett, hazaköltözött a szülői házba Szentmártonkátára. Nagymamám szintén rajta volt a kitelepítési listán, mint rendőrkapitány özvegye, de őt szerencsére már nem találták meg Budapesten.
Hiába menekültünk és fellebbeztünk, külön rendőri felügyelettel előállítottak minket. Nem voltak tekintettel a Kandó névre és rokoni kapcsolatra. A diktatúra gépezete be indult és mindent elsöpört. Dr. Kandó Ferencnét és leányát, saját költségen Dombrádra kísérték.

 Megalázó és embertelen volt utazásunk a fegyveres kísérettel. Csak kézicsomagot. Csak a legszükségesebb ruhaneműt vihettük magunkkal. Nagymamám egy babát dugott a ruhám alá, hogy ne legyek egyedül. Sajnos később egy éjjeli razzián a rendőrök elkobozták tőlem. Sose fogom elfelejteni nagyszüleim arcát, mikor nyílt a kamra ajtaja és megláttak minket.

A fájdalom és öröm egyaránt látható volt. Öröm, hogy együtt vagyunk és fájdalom, hogy odakerültünk. Egy kis kamrában laktak fűtés nélkül. (Addigra már másik lányuk a kitelepített férje után Jászdózsára költözött és ott birkákat legeltetett.) Dombrádra körülbelül 400 főt telepítettek ki Budapestről. Többségben idős arisztokraták, katonatisztek, rendőr-csendőr özvegyek, földbirtokosok, gyárosok, magas rangú állami   tisztviselők, orvosok, értelmiségiek.     

Nem voltam részese a közös utazásnak Budapestről Dombrádra. Nagyszüleim is csak később meséltek a megpróbáltatásokról. A teherautó, amire hajnalban felpakolták őket, lefüggönyözve ment az állomásra. Nem tudták, hogy melyik pályaudvarra. A csomagokat elvették és tehervagonba dobálták, nekik személyvonatba kellett ülniük. Felállni, kinézni nem lehetett. Az ablakok kívülről voltak bemeszelve. Rendőrök figyeltek. Egész nap döcögtek. Hajnalban Nyíregyházán átrakodták őket. Sokára Dombrádra értek. Sorszámot kaptak, Szent-Imrey István 34, Szent-Imrey Istvánné 35, Fogarassy Györgyné 36. Dombrádon kipakolták a vagonokat és sorba  kellett állni a vasúti sin mellett. Neveket kiabáltak, mindenkinek jelentkezni kellett. 

Dombrád végállomás!


Francois Cézár : Ez a kiáltás nem hangozhatott el amikor a kis kávédaráló nagy szusszanással megállt a dombrádi kis állomáson, mert kalauz helyett fegyveres katonák vigyáztak ránk. Viszonylag eseménytelenül telt az utunk, Hermina tanya állomáson tartottunk pár órás pihenőt, ahol megengedték, hogy a valószínűen odarendelt asszonyok színes kupáik kupatetőjéből friss vízzel kínáljanak. Egyéb egészségügyi dolgokat a sínek melletti földeken lehetett végezni. Lekászálódtunk , mint egy vert sereg botorkáltunk a sínek között, mígnem egy erélyes hang ( sorakozó ! álljanak sorba) parancs hallatán valahogy felsorakoztunk. A kézipoggyászainkat magunk elé kellett tenni, amiket civil emberek átkutattak. Hogy mit kerestek nem tudom. A névsorolvasáskor minden család után szólították a már ott várakozó házigazdát.


Kandó Judit : Paraszt szekerek vártak az állomáson. A kulákok, akik hajnal óta álltak ott a dologidőben. Várták a népnyúzó burzsujokat. A vagonban eltöltött idő, a reménytelenség és aggodalom, hogy mi lesz azután, sokak idegeit felőrölték. Mi özv. vitéz Harsányi Péterné házába voltunk betelepítve a Kossuth Lajos út 82-be. Kuláknak minősítették őket és velünk büntették a családot. Több családnak is. kiutalták a házát. Mivel nem fértünk volna be a kamrába, szobát cseréltünk egy idős házaspárral. A szobában még mások is laktak, így lepedővel kerítettük el fekhelyünket.

Francois Cézár : Ekkor találkoztunk Veres Zoltánnal aki özvegy anyjával az alvégesi Kossuth út 87-ben lakott. Felpakoltunk a szekérre és megindultunk új otthonunk felé. Mi gyalog követtük a szekeret , Zoli is gyalog vezette a lovakat. Nagy szárazság lehetett mert bokáig merültünk a porba. Takaros nagy ház tűnt fel amikor Zoli röviden kibökte, megérkeztünk. Magas culáp (deszka kerítés) takarta a nagy udvart.  Róza néni úgy látszik megismerte a szekere nyikorgását mert máris nyitotta a széles kaput .

Egy konyha helyiség volt kijelölve számunkra. Az ablaka egy széles tornácra nézett, amit sűrű szőlőlugas futott be. A mellette lévő kis szobában vagy kamrában egy magas rangú katonatiszt lakott ,ö az első transzporttal jött. Az első utcára néző szobában pedig Horvát Gyula és hat tagú családja lakott, aki kéményseprő volt a helyiek csak kotrónak hívták. Szegény házigazdáinknak sem jutott már sokkal több hely mint nekünk. De ez is volt a hatalom célja, hogy bűnhődjenek a kulákok is. Az ördögi terv sikerült, minket a teljes vagyonelkobzással és otthonunk elhagyásával büntettek, őket pedig velünk. Nem lehet mondani, hogy súrlódások nélkül telt el az együtt töltött idő, de közel sem volt arányos a megnőtt létszám miatt kialakult káosszal. Gondolok itt csak egy olyan dologra, hogy egy budi volt az udvar végében és sokszor volt várakozás. Bepakolás után Róza néni szólt, hogy terítve van és meleg étellel kínált , ez egyben egy ismerkedési aktusnak is megfelelt. No de röviden, annak ellenére, hogy igen szegényen éltek végig sokat segítettek nekünk.

Kandó Judit :Éjjelente razziáztak a rendőrök, bevilágítottak zseblámpával az ágyba. Hetente beidézték a férfiakat a rendőrségre. Különösen ünnepekkor és karácsonykor, hogy megszámolhassák őket. Vajon ki és hova tudott volna előlük elmenekülni? Minden módon megalázták a "depiket". A boltban nem szolgáltak ki. Kenyeret nem kaptunk. Csak a rokonok és a lakosság segítségével vészeltük át a nehéz időket. Megpróbáltunk élni, túlélni. Az idő múltával a lakosság szimpátiája is felénk fordult. Látták és tapasztalták, hogy nem vagyunk ördögök. Hiába volt a propaganda az együtt élés mást mutatott. A jövevények többet tudtak. Nyelveket beszéltek, zenét tanultak, könyveket ismertek és mindezt próbálták átadni a gyerekeknek. Másképpen öltöztek, másképpen viselkedtek. Elvállaltak minden munkát, a WC pucolástól, a kubikos munkáig. Nyári időben napszámba jártunk. Nagyapámat, aki Nyíregyházi huszár volt felismerték régi katonái. Vékony törékeny kis ember volt. De szíve és becsülete mindig a helyén. Az első világháborúban huszárszázadát veszteség nélkül hazamenekítette az orosz frontról. Mindenki szerette, becsülte. Hívták napszámba, cséplőgéphez, mezei munkára, dohányföldre, dohányfűzésre, morzsolásra. Egy kosár krumpli, vagy gyümölcs, pár levél dohány volt a bére. Nagymamám, Hübsch Angéla a nyelvismerete révén jutott élelemhez. Anyanyelve német volt, de írt és beszélt angolul és franciául. Leveleket fordított és piskótákat sütött megbízásból a falubelieknek.


Francois Cézár: Az első éjszakai ellenőrzés éjfél felé megtörtént mikor is két rendőr elemlámpával ellenőrizte a létszámot. Ezek az éjszakai razziák eleinte naponta, kétnaponta voltak hol normális hol durvább formában -mesélték, hogy sokszor jöttek Kisvárdáról a Vulkán gyárból önkéntes káderek néha ittas állapotban besegíteni a rendőröknek. Sok gonosz történet keringett velük kapcsolatban de nálunk ilyen nem volt. Később ezek a látogatások ritkultak, majd teljesen megszűntek. Az első napok biztosan hamar elrepültek és jött a felismerés, hogy itt vagyunk egy számunkra ismeretlen helyen idegen emberekkel , pár forinttal a zsebünkben és hogyan tovább? Talán én mint gyerek hamarabb megismerkedtem a közeli gyerekekkel. Az egyik szomszédunkban Nagy Kálmán gazda lakott két gyermekével Kálmánnal és Ilivel. Kálmival hamar összebarátkoztam . Nagyon keményen dolgoztak szinte látástól alvásig megállás nélkül pláne ebben a nyári időben. Egyszer Kálmán bácsi megkérdezte, hogy jönnék e velük másnap reggel kukoricát kapálni , reggel már ültünk a szekéren és mentünk ki a határba valahol Újdombrád felé. Biztosan sokat ügyetlenkedhettem mert még kapa nem volt a kezembe, de a munka befejeztével Kálmán bácsi egy felnőttnek kijáró tisztelettel köszönte meg segítségemet és egy súlyos csomaggal toldotta meg amibe krumpli ,hagyma ,zöldség s talán szalonna is volt. Büszkén vittem haza keresményem.

Kandó Judit : Anyámnak nehezen sikerült munkát találni, malteros lányként dolgozott a berkeszi kastély építkezésén. Rendőri engedéllyel egy építőcsapat verbuválódott a kitelepítettekből. Közöttük volt Francois József pezsgő gyáros is. Hétfőn mentek és szombaton jöttek haza. Így tudtak Kisvárdán kenyeret szerezni, amit egy hétig beosztva ettünk. A vége már penészes volt, de legalább volt. Mi, gyerekek is besegítettünk. Napszámba jártunk, kapálni, kalászt gyűjteni, gyümölcsöt szedni, dohányt törni. A szilvalekvár készítésében nagy szerepünk volt. Egész nap álltunk az üst mellett és kevertünk: Tartottunk otthon kacsákat. Nekem kellett tömni. Nem volt leányálom ...

Mellette tanítgattam az utcabelieket, mesékre, versekre. Rajzoltam képeslapokat és csináltam mese-mozit. Szerveztem felvonulást és falusi esküvőt az utca gyerekei részére. Minden alkalmat kihasználtunk az élet fenntartásához. Gyógynövényeket gyűjtöttünk, ruháskosárral jártuk a legelőt, gombát szedtünk. Fölfűztük és télire szárítottuk. A tanulásban a budapesti iskolai eredményeim kiemeltek, így a dombrádi iskolában is kitűnőre végeztem.

Lejártunk a Tiszára fürödni és az árterületre játszani. Összebarátkoztunk, sőt összekovácsolódtunk. Sokan napjainkig tartják a kapcsolatot a dombrádi barátokkal.

1954. szeptember 4-én kaptunk amnesztiát, a kényszerlakhelyhez való kötöttséget megszüntették. De most hová? Budapestre nem mehettünk, nem is lehetett volna, mert a lakásban ÁVH-sok laktak már. Csak barátok és rokonok segíthetnek. Sokan maradtak továbbra is Dombrádon, mert nem volt hová menniük.

Apám/középen/a cséplőgépnél
valahol a Kossuth uton 1952-ben

Francois Cezár: Lassan aztán szüleim is bekapcsolódtak a munkába . Megtanultunk mindenféle mezőgazdasági munkát , a dohánytöréstöl a napraforgó bugázásáig. Nyár végére már nagyjából berendezkedtünk. Nyiri nagyapám aki megjárta a nagy háborúban Doberdót, és egy gránátszilánkot hozott a lábában haza, megszervezte a sajtószolgálatot ami abból állt, hogy öten - hatan összeálltak és megrendeltek egy napilapot amit aztán kézről kézre adtak . Az újságpapír különben is nagy kincs volt mert cigarettapapír híján ebbe sodorták a dohányt. Az Öreg nagy dohányos volt saját maga főzte, vágta és sodorta a cigarettáit a hulladék dohánylevelekből amit olykor kapott. A cigarettapapír és a tűzkő elérhetetlen volt . A tűzkövet, ami az öngyújtó lelke volt kis tasakokban árulták a valódiságot igazoló bélyeggel. Mégis előfordult hamisítás, feldarabolt drótot raktak a tasakba, ami aztán tönkre tette a nagy becsbe tartott öngyújtót is. Csodálatos példányokat láttam amit a harctéren készítettek töltényhüvelyből, ezüstpénzből stb. Kell még szólnom a dohányról. Sok dohányföld volt akkor Dombrádon. Biztos, hogy jó volt neki a föld és az éghajlat mert hatalmasra nőtt. Óriási levelei voltak( kivéve a kapadohányt ami alacsony gyűrött levelű és nagyon erős volt) amit bizonyos időben le kellett törni. Ma is emlékszem arra a roppanásra amivel letört egy szép levél és a különös illatot amit árasztott. A kezemre rakódott fekete ragacsot nehezen lehetett lepucolni. A letört leveleket szépen egymásra rakva szekéren hazahoztuk és hosszú hegyes réztű segítségével egy négy- öt méter hosszú zsinórra fűztük ,hogy majd szépen száradjon. A simítás és az osztályozás már az őszi téli időben történt. Lassan megszoktuk a környezetünket , beilleszkedtünk úgy ahogy lehetett. Megszoktam a tájszólást és megtanultam a számomra eddig ismeretlen szavak jelentését.(paszuly, pulya, lú stb) . A velünk lakó Horvát családban az Attila gyerek velem egykorú volt így könnyen összebarátkoztunk, igaz,hogy Csaba az öccse is csak két évvel volt fiatalabb. Nagymamájuk Kusztos Veronika művelt, olvasott öregasszony volt, nagyszüleim hamar barátságot kötöttek vele, de nemsokára meghalt. 

Majd elkezdődött az 1951/1952-es tanév. A negyedik osztály következett. Szerencsére a velünk lakó Horvát Atti is ide járt, így sokat segített a kezdeti nehézségek megoldásában. Bárczi Zsolt, Dankó Emil, Felvágner Lőrinc sorstársaimmal az állomás melletti kis iskolába irányítottak ,hogy Vincze Gábor tanító úr gondjaiba vegyen bennünket. Sok hasznos dolgot hoztunk Budafokról, de az iskolatáskát nem. Így a Róza néni kötényéből Nagymama csodálatos bakót varrt amibe örömmel pakoltam a tanszereket és a tízórait. A mostani csemeték akik a több tízezer forintos márkás hátizsákjukban cipelik hihetetlen súlyú cuccaikat nem tudják, hogy milyen praktikus volt ez a bakó, amibe minden belefért és még verekedni is lehetett vele. Az akkori felszerelés talán 4-5 könyv ugyanennyi füzet, 2 grafit ceruza,1 postairón aminek egyik vége piros a másik kék volt 1 tollszár tollhegyekkel ha jól emlékszem 363 as és 100 as jelzéssel és az elmaradhatatlan tintásüveg ami madzagon fityegett a bakó pántjára kötve. A tanév minden zökkenő nélkül telt nem emlékszem említeni valóra. 
Volt viszont gondunk, közelgett az első tél, a tüzelő előteremtése még a helyieknek is gond volt. 

Hivatalosan a Tüzépen / Gál úr/ lehetett volna igényelni de csak néha érkezett pár mázsa lignit ami túlnyomóan kő és korhadó fadarabok keveréke volt. A kendertő volt a legjobb amit a szántókon lehetett szedni, de a kukoricát és a napraforgót sem hagytuk ott. Az ártéren sok korhadt fűzfa tő volt igaz, hogy kalóriája nem sok volt, de akácvesszőkkel együtt valahogy égett. Korán beköszöntő kemény telek voltak nagy havakkal és -20 fok alatti hőmérséklettel. A Tiszán a jég hamar beállt olykor a katonák robbantották a táblákat apróra,hogy le tudjon folyni. A tavasz mindenképpen könnyített a helyzetünkön . Az Állami Gazdaság az iskolával karöltve munkára hívta a gyerekeket ,hogy a földeken igencsak nagyra nőtt gazt sarlóval levágja. Így a tanév végén két hetes turnusokban jártunk sarlózni aminek a nyomát máig viselem a lábamon. De meg kell mondani szép pénzt kaptunk érte. A szünidő most már új barátokkal kibővülve kezdetét vette. A terület is kibővült néha lemerészkedtünk a Tisza-partra, a Páskum végén lévő kiserdő fáin lévő fészkekig, de egy reggel különös dolog történt. Tudni kell, hogy az alvég ezen a részén szép sima széles deszkákból volt a culáp /utcai kerítés/. Na ezekre a deszkákra valakik az éjszaka fehér festékkel , kinél egy csigát, kinél egy repülőt festettek.A csigánál "lemaradt a beadásnál" a repülőnél meg " élen jár a beadásnál" felirat hirdette az ott lakó gazda érdemeit. A baj ott kezdődött mikor páran összeverődve kitaláltuk, hogy kifestjük az ábrákat, virágszirmokkal, lapulevelekkel. Villanyoszlopról levakart szurokkal szépen kikentünk egy feliratot mikor is két rendőr /mit csináltok itt?/ kiáltással bevitt a rendőrségre. Arra voltak kíváncsiak, hogy ki volt az a felnőtt aki mondta nekünk, hogy tegyük tönkre a képeket.Hiába mondtam, hogy csak mi találtuk ki nem hitték. Engem még benntartottak egy darabig de aztán biztos belátták, hogy csak gyerekcsíny volt, elengedtek. Most is beleborzongok, ha arra gondolok, hogy egy rosszindulatú rendőr könnyen küldhette volna két évre Recskre apámat mint felbujtót. Nemcsak tettenérés de besúgások alapján is vittek el embereket , hogy hová és meddig senki sem tudta. Hála Istennek ez volt az utolsó ilyen találkozásom a hatóságokkal. Most, hogy az alvégről írtam, hirtelen magam előtt láttam az egész utcát annak minden arculatát. Láttam kora reggel a csorda és a csürhe vonulását hallottam a tülök és a trombita hangját, a finom por illatát amit a lábuk felvert, az orromban éreztem. Láttam az utcát vasárnap kora reggel mikor minden ház előtt gondosan el volt gereblyézve a homok és úgynevezett vizesnyolcassal volt meglocsolva, hogy a templomba vonuló család büszkén nézzen vissza portájára. A délutáni utcaképre mikor is az öregek ünneplőben kiültek a padra és kibeszélték az előttük elhaladó fiatalságot akik siettek a moziba vagy a Sétakert korzójára. Ez a nyár még tartogatott egy kellemetlen eseményt. Apám az orosz fronton összebarátkozott Sztanek Ede nevű bajtársával kivel életük végéig igaz barátságban voltak. Ő a háború után Pásztón egy jól menő fényképész üzletet vezetett. A körülményekhez képest jó körülmények között élt . Mivel csomagot küldeni nem volt biztonságos, mert sokszor megdézsmálták vagy egyszerűen elkobozták, egy napon felült nagy katonai oldalkocsis motorjára és jól fölpakolva bepöfögött Dombrádra egyenesen az udvarunkba. Nagy volt az öröm, kipakolták a praktikusan összeválogatott ajándékokat amiket egyből lehordtunk a pincébe s már csak egy pár ruhanemű volt az oldalkocsi alján, mikor két civil és egy rendőr jelent meg és igazoltatta Ede bácsit. Kiderült, hogy a kitelepítetteket engedély nélkül nem lehet látogatni, ezért motorostól együtt bevitték Kisvárdára ahonnan másnap elengedték. De a pincében lévő kincsek így megmaradtak egy darabig biztosították ellátásunkat. 

A dombrádi képek is az akkor kapott géppel készültek. Ma is nagy becsben van apám egyik keresztfiánál. Van egy képem az 1952-es karácsonyfánkról, ahol előkelő helyen pózol a tokja a nagymama készítette szaloncukrok között. Ebben az évben is a legfőbb munka a cséplés volt. Apám most is leszerződött egy csapathoz, több egység is dolgozott a faluban. Ha jól emlékszem egy kisvárdai gépész bandájába talán Háda nevű volt. Elől volt a Hoffer traktor nagy vaskörmös kerekekkel, amire vas abroncsokat kellett szerelni ha kövesúton ment. Csőrös traktornak is hívták mert elől volt egy csőrszerű alkatrésze amit benzinlámpával kellett melegíteni hogy beinduljon. Ez vontatta a cséplőgépet és az elevátort ami a szalmát kazalba hordta fel. Nekem az ebédhordás volt a feladatom. Sajnos egyszer előfordult, hogy szegény étek nélkül maradt, mert eltévesztettem a helyszínt, és az időközben máshová települt csapatot nem találtam meg.


Kandó Judit : Számomra Dombrád egy életre szóló boldogságot adott. Ott ismerkedtünk össze a Francois családdal és ez házassághoz vezetett. Férjem Francois József fia, aki szintén gyerekként került oda. Így a rossz emlékeim megszépültek, a sors kárpótolt az elveszett éve kért.

További képeket találhatsz a Dombrád Régen Dombrádiaknak elnevezésű Facebook csoportban .